Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

azt a másik lovat

Az életünket egyetlen gondolat hajtja minduntalan előrébb és előrébb: Minden kudarc ellenére, ami mások által körülvesz minket, mi jobban fogjuk csinálni. Azonban olyanok is akadnak, akik felismerik a tényt, miszerint tényleg bármikor beakadhat valami a gépezetbe, és mi sem vagyunk kivételek a csapások alól. Én sem.

Azt hiszem őket szokták pesszimizmussal vádolni, önmarcang, depresszió (perszepersze) és minden, mi normális embernek nem ingere. A dilemmám adott, talán örökre az is marad. Gyávaság-e, nem gyávaság, tényleg képtelenség-e megjavítani, de annyi szent, hogy a privát világom egyetlen Isteneként még mindig azt érzem, amit már milliószor ezelőtt: az érzések tökéletessége csak bennem létezik.

 

There's a hole inside me

Magadra végy

 

Létezésem grimasz
Fekete humor vagyok
Mely Isten mennyei ajkai közül
Szorítkozik bele a világba
S ha hallgató fülekbe jutok
Nem marad szem zárva
Mert tudattáró tervként
Pattintom fel mindet.
Létezésem kegyetlen kacaj
Hogy mikor az utolsókat verem
Ne a bánat vagy félelem ostorozzon
Hanem a gúnyos nevetés, mely velem
Általam üzen minden földinek:
A halál a kezdet,
Egy végtelen komédia,
Akár az élet.

 

Dobogó

Egy perc csak az élet
A bölcsek mind ezt mondják
Egy veszett ember tévelyeg
A lehetetlen Semmiben
S nem érti értelmét
Hely nincsen, hol megpihen.
Otthonra vágyunk,
Nem csak ő, mind
Ám ő az az egy, 
Ki ha ablakán kitekint
Nem ismerőset lát.
Elfáradt. Maradna
S mégis menne
Minduntalan abba a sötét
Kótyagos Semmibe.
Rossz vérrel teremtették.
Istene maga a gyász
Felpuhult ínye
Minden szóra vigyáz.
Nem gyötrődés ez
S nem is lángoló jajveszékelés
Csak kereszt, mit mind cipel
Kit hajt még a Józan Ész.

Ekkora és ilyesfajta ambivalenciákat már ki tudja mióta nem éreztem. Csoda, ami itt történik, kérem.

mexican pills

Puhányak lettünk.
Ezek az évek már erről szólnak.
Hol van már a mámor vagy a lábatlan séták...
Ezek az évek már nem arról szólnak.
Akkor miről?
Fel kell készülni a nyugalomra.
Sírt ássak?
Nem, még nem arra. Ez a középmezőnyhöz vezető út. 
Öregszem.
Mindenki öregszik.
Kihasználatlan vagyok.
Kihasználtnak lenni rosszabb.
Nem úgy értem, Te is tudod.
Mit szeretnél még?
Fogalmam sincs.

Ahogy így beszélgettek, mindkettejük üres szemekkel bámult ki az ablakon. Az asztalon vizes poharak, egy tál gyümölcs és néhány szórólap feküdt. Már rég nem azok, akik valaha voltak. Nem az ő hibájuk, az idő fabrikálta az idegen vonásokat. Lassú szívverések, lomha pislogás és valahogy mindketten tudták, hogy meg kell tanulniuk azt szeretni, ami most nekik

Azért, lehetne kellemesebb érzés is.
Biztosan lehetne.

 

Tépéstűrő alomvilág

Mióta megint visszatértem a fejembe, hogy megbeszéljem a világ egetrengetően fontos dolgait magammal, rájöttem, hogy nagyon hiányoztam. Valakinek végre meg kellett kérdeznie tőlem, hogy merre tartok. Nos, én már nem is tudom. Minden ember iránytalálásra törekszik, ez tény, de egyesek könnyebben veszik az akadályt, mint mások. Talán azért, mert amíg egyes teszi a dolgát, másik folyton meg-megáll mérlegelni a döntéseit. És ezeken túl pedig ott kullognak a magamfajták, akik inkább gondolkodnak, mint haladnak. Mert amibe bele lehet kötni vagy gondolni, abba bele akarunk kötni vagy gondolni. Ékes példázat ez az írás is. Ahelyett, hogy bármi hasznosat csinálnék, leálltam leírni az agymenéseimet. Tulajdonképpen miért? Mert már kevésbé érzem a céltalanságot, inkább csak azt, hogy nem tudom mivégre vagyok ott, ahol, hovatovább, hol leszek, ha ezt befejeztem.

Az élet megint egy üres zacskó, amibe ha túl sokat pakolsz, végül kiszakad, és jöhet újra a beszerzés. A sokadik után persze evidens, hogy zacskót kéne váltani, de... Nem lehet.

 

isz-kép

Az ember a szavak mögött. Mind az enyém, de mégsem én vagyok. Tudjátok, akik írnak (mindegy, hogy verset, novellát, regényt vagy egy végeláthatatlan körforgásba zuhant blogot), kettős életet élnek. Mind Clark Kentek vagyunk, olykor-olykor pedig világmegváltó gondolatokat felvonultató hősök. A két én sosem találkozik, legalábbis nem a valóságban.
Ma egy sorozat nézése közben kiborultam. Személyeskednem kell, mert ez segít. Az ember a szavak mögött nem más, mint a legerősebb leggyengébb alak, akit ismerek. Az átkozott Tiszta szívvel lírai alanya lehetnék, így csak valaki, akit abba nem írtak bele, de annyi év elteltével újra feltámasztotta a művet.

Valaki, akit dobál a tenger. Minden hullámmal hajótörést szenved, de mindig vissza kell mennie.

Már baromira unom. Ezt az egészet.

 

Another brave new world

Mit is szeretnék mondani? Érzem, hogy írnom kell, már legalább három hete, és most, mikor végre elhatározom magam, üresnek érzem a világom. Nem nyomasztó, inkább békés. 
A változás megint hurrikánként söpört át a kies vidéken. Úgy látszik, másképp nem megy. Én persze azóta is kávéval ébredek, azóta is ugyanúgy járok, azóta is nézek emberek szemébe, de valahogy mégis más. Ha ez a vég, hát az nagyon derék. Szívesen lennék most személyeskedőbb, de még mindig nem vagyok. Már megint minden és semmi csak az állandó. Az életemre viszont pont úgy tekintek, ahogy kell. Előbb-utóbb megszűnik. Mindegy, hogy mit érünk el, mindegy, mint halmozunk fel, harácsolunk össze, az utójátéknak meg kell történnie. És ha már így van, miért szorítkozzunk elvekre úgy, hogy nem akarunk, mert nem jók azok a bizonyos elvek? Na ez az. Embernek maradni ebben az embertelen világban, mondom sokadszor. És pontosan tudom, hogy egyetlen valaki épp ellenkezőleg tekint rám, de azt is pontosan tudom, hogy a tükörből itt-ott én köszönök vissza. Hála és megbocsátás, kéz a kézben.

 

Megkímélhettük volna magunkat, de a hús meg a vér örök hajtóművek.

 

fair enough.

A privát poklomról már írtam párszor. Megéltem párszor. Néha talán még szerettem is. De a privát paradicsomom...az se semmi. Minden nap hasonló, és mégis teljesen más. Magával ragadó, andalító és... nyálas. Na, ezért írnak kevesen a boldogságról.

Egy dal most bennem lüktet
Dobog az erekben
Az egész világ süket
Nincs több fény a szemekben
De iramlik belőlem a ritmus
Kérned sem kell Tőlem
Átnyújtom gyűrött selyem-szívemet
A Singer csak hajtja
Megfoltoznám Veled az életet
Csak táncoljunk most együtt
Ez a dal a miénk
Ha minden elcsöndesül
Minden égő kiég
Én akkor is
Eddig is
Most is
Mindig
Itt leszek.

 


A hidegháború sosem ért véget. És egyre melegszik.

Világot megváltó terveimbe tolakodtál. Akkor legyen. A Tiéd.

Megvolt minden
Héjanász a zavarosban
Titkos csók a ház előtt
Kérkedj lopva s én kétkedem
Terítsd rám a szemfedőt
Tipródás a lélek sarkán
Sikátorban könnyeső
Nem az a sós, igazi könny
A testtelen előtörő
Nem gyűlöllek, csak utállak
A régi sláger mindig szól
Nem is volt és mégis történt
Kibuggyantunk egy vénából.

 

Rohadtul elkéstél Cupido, de ösztönből élni durván jó

 

Egyre érdekesebb és furcsább emberré alakulok. 
Szabadnak érzem magam. Végre.
Senki nincs útban, nem is lehetne.
Azért jó lenne, ha hiányozna valami.
Mondjuk a hiányérzet.


I'm a no-one, no-one to You.

Manapság úgy vélem, az élet legfontosabb mozzanata a pillanat, mikor rájössz, úgy tényleg, igazán, hogy mindegy mit teszel, minden múlandó. Ha ennek tudatában élsz, talán megint könnyebb lesz a zsák. Én ebből a megfontolásból járok vizet nézni. Ott úszik az épp nagyon rettegett szigorlatom. Dejó! Mellesleg, mielőtt újra visszatérne a gyakoriságom, hadd kérdezzem meg, hátha valaki tudja a választ: A tanárok miért nem tudnak helyesen írni magyarul? (És nyilván nem az észt vagy francia vagy holland tanárom kapcsán, nekik, azt hiszem, elnézem)

 

Ha megoszthatnám valakivel a világom, biztos más lenne. Kívülre nem megy. Sem a viselkedésem, sem a reakcióim nem természetesek. Az életem úgy működik nagyban, mint kicsiben. Mikor a terembe lépés előtt jól megfontoltan ismétlem magamban a Neem me niet kwalijk! kifejezést, mert nehezen csúszik elsőre. Mikor nem szívesen adok nagyobb címletet a boltosnak, mert félek, hogy átver, de nem is számolom ki apróra pontosan, mert attól tartok, hogy "balfalloszul" mutat a pánikrohamtól ideges matatásom. Vagy mikor átrágom magam mindenen, hogy írhassak ide olyan komoly dolgokat, mint például "a hitetlenség adhat otthont a bizalomnak", hogy aztán végül ott kössek ki, ahol mindig. Egyszerűen elszabtak. I'm a semmi.

 

Ágyőséget & gondolkodjatok közepesen keveset.

 

ui.: Fishing on Orfű nem emeltdíjas jegyért a lelkem is eladom.

uui.: Tiszta szívvel, első versszak. Cserbenhagyott.