Megindító volt, több szempontból is, elvégre... A fizikai fájdalom az ember legjobb barátja. A boldogságból pedig időnként csurran-cseppen. No more details.
Eltévedt tekintetek, zavarodott arcok és remegő kezek. Önkéntelen élni akarás, érzelem nélküli vívódás a különböző világok között, hisz' hol ilyen, hol olyan. Kíváncsi lennék, mire gondolnak lefekvés előtt... Szép emlékek, régi kalandozások a másik nemben, kelletlen pofonok az élettől és az örökös kérdések, mint nálam? Vagy ébredéskor... ? Bennük is felcsendül-e a bizonyos "Új nap, új remény" badarság vagy csak szimplán megint Hétfő van? Vajon nekik eljött-e a nagy szerelem vagy állatias ösztönöknek köszönhetően sikerült megszerezni a szukát/kant? Eszükbe jut, hogy amiben térdig másznak, azt boldogságnak hívják-e? Esetleg arról sem tudnak, hogy ilyen fogalom kering a világban szerte-szét? Képesek lennének szemrebbenés nélkül elvenni a másik élethez való jogát? Egyáltalán, mi van a fejükben? Ugyanúgy néznek körül, akár én. De ugyanazt is látják? Kötve hiszem.
Nos, ki kell mondani, fél lábbal a tavaszban vagyunk. A hó is elolvadt... És ennek örömére újból visszaszökött a pillantásom az emberekre, a táj most szürkén zuhan a betonba. Minden évben emlékeztetve ezzel arra, hogy mennyire visszataszítóak az átmeneti időszakok.
Legeltettem tehát egy darabig a szemem rajtuk, piperkőc fiúcskák, magassarkúban botladozva bicegő lányok és a számomra kiismerhetetlen réteg, ahová a fent említett elvont és ugyanakkor őrületes zsenik tartoznak, akikről elsőre és még utána is azt mondanám; hülyék. S mivel nem szeretek ítélkezni, meg amiért boldogok a sajtkészítők és a heringek, holnap vagy azután leállok beszélgetni egyikükkel, remélve, hogy nem melegebb éghajlatra küld, hanem valami szép havas tájat ajánl, már most hiányzik a tél.
ui.:
