Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

This is the sonic youth

Zajok

Megjöttem.
A kapu rozsdás rácsai közt pókháló feszül a térbe. 
Szénfeketén nyúlik el árnyékom 
mögöttem.
Mereven fáj a belépés. 
Ismerős arcod bukkan fel a poros udvar tövében. 
Emlékedbe fullad
rögös légzésem.
Rég láttál, mondod. 
Szerintem még sosem találkoztunk azelőtt. 
Valahol elbicsaklott a 
hangod.
Állítólag jó helyen vagyok. 
Sajnálattal veregeted vállam, idegen kezeddel. 
Ebben a kemény télben 
minden érzésem elfagyott.
Itt fogok meghalni. 
Így, ahogy reggel ideérkeztem, fesletten, némán. 
Talán ezért jöttem, 
nem kellett unszolni.

Prüdéria

Azért örülök, hogy van blogom, mert amint ér egy nagyobb hatás és elragadnak az érzelmek, van hová kiadnom magamból. (Ez a mondat önmagában felveti a kérdést: nincs Senki, akinek szintén? Nos, lassan kezdem azt gondolni, hogy annak nem, akinek szeretném.) 
Nagyon divatos lett az Önkényes Mérvadó című műsor. Már boldog-boldogtalan Puzsért idézi, ami rendben is van, de kezdem úgy érezni, hogy az egész átvált egy Németh Sanyai messiás-pózba. 
Az, hogy mi történik a világban: egy dolog. Egyeseknek diktatúra van, mások rettegnek a bizonyos férgektől, akik a nemzetünk testét rágják. Háborús helyzet, békés együttélés, hangzatos szavak, semmi mögöttes tartalom.
Az, hogy mi folyik a kisember körül: másik dolog. Például szexuális forradalom van! Például úton-útfélen megbámulnak, füttyentenek, a másik részről pedig már a punci is kifittyen azokból az édesebbnél-édesebb kis nadrágokból. Imádom a nyarat. Aki térdig érő szoknyát húz fiatal és csinos alkatú lány létére, megkapja, hogy "höhh, nézd már, biztos bigott katolikus". Fültanúja voltam, sajnos. Ugyanakkor ha nem kúrsz össze-vissza és nem tartasz orgiákat, nem osztod meg a hálód másokkal, csak Vele, ha nem lóg ki a seggedből az anál-dugattyú, aminek a végén női hajból készült lófarok van, hogy végképp úgy nézz ki, mint egy állat, de kicsit még a leszbikusság is előtérbe kerüljön, mert amúgy legyen már mindenki biszex, de főleg a nők, mert kettőt baszni, jobb, mint egyet, akkor te egy igazán szánalomra méltó, unalmas és boldogtalan ember lehetsz.
És jön a  képletbe a korszakújítónak indult rádiós műsor, ami állati szintre degradálja a szexualitást. 
Súgok valamit gyerekek: A bonobo majmok MINDENKIVEL csinálják, de a saját anyjukkal nem. Mi még itt sem tartunk. 
85-15%-os arányban egyébként a nők kisajátítanak, a férfiak pedig nem "megcsalnak", mert az csúnya szó, csak szexelgetnek mással és még hazudnak is, nemcsak arról, szinte bármiről. Nekem meg már csak annyi kérdésem maradt: Akarok én olyan világban élni, ahol a nemiszerv, a szex és a promiszkuitás nagyobb szabadságot, megértést élvez, mint az emberi gondolkodás? 

Kurvára nem.

raccoons in the bath

2017 van, és én végre újra itt. Nagyon sok téma foglalkoztat mostanában, ezért is kell írnom. Tavaly (milyen furcsa így reflektálni a 3 héttel ezelőtti dolgokra) még egy "nők írnak nőknek" oldalon akartam publikálni egy cikket a pornófüggőség veszélyeiről, aztán ma arra jutottam, hogy a legtöbb férfi úgysem olvasná el, mondván feminista férfigyűlölő és férfikorlátozó vagyok. Ezért inkább itt írok, mert bár biztos nem lehetek benne, hogy vannak férfi olvasóim, azért bízom benne, meg abban is, hogy ők nem úgy tekintenek rám, mint valami elfajult emancipárti nőre, aki egyszer s mindenkorra megutálta a patriarchális világot, hála a férfiaknak, akik elbántak vele. Mert persze nyilván elbántak velem, nem is kevesen, és van egy határozott véleményem az átlagos férfiakról meg a mentalitásukról, de akinek inge, csak az veszi magára. Szóval. (Hosszú lesz, bocsi.) A világunk meg van fertőzve. Most írhatnék az erkölcstelenségről, az értéktelenségről, sőt igazából bármiről, én mégis inkább ott akarom megfogni az egészet, ami teljesen globális és mindenkit érint. Pornó. A pornográfia tulajdonképpen mindenhol ott van. Minden pornográfnak számít, amit az ember olyan céllal tekint meg, hogy erre majd hogy felizgulok és aztán mindent bele. Valaha én is függő voltam. Videók, erotikus írások a neten, könyvek, képek... Be kell valljam, a bennem létrejövő változásokhoz egy stabil kapcsolatra volt szükségem. Most látom csak, milyen hatással volt az egész életemre az, amit a közkedvelt videócsatornákon láttam.
A közhely szerint minden nőben ott lappang a prostituált és minden nő szereti, ha megalázzák. Igen, teljesen igaz. Ha egy amatőr filmet nézel meg, ott is ezt látod, mert azok a "szereplők" is pornón szocializálódtak. A pornószínésznők mindig elélveznek. Ha vered őket, azért, ha telecsipteted őket csipeszekkel és jól leköpöd, azért, ha jó keményen, önzőn meghúzod őket, akkor pedig azért. Spriccelnek (egyes filmekben ez a váladék a hugycsőből jön, de érdekes...), sikongatnak, a férfiak pedig ezt akarják. Mert az alapvetéssel egyébként nem lenne baj. Saját tapasztalatból tudom, hogy a férfiak legnagyobb ajzószere a női orgazmus érzése, látványa, nomeg a tudat, hogy ezt ők tették velünk. Helyes is, a nők is szeretik, ha a férfinak jó, így lesz ebből egyfajta meghitt, szeretett együttlét. De a pornós generációk kiforgatták a szeretkezést, a szerelmet, az intimitást. Minél több pornográf tartalmat nézel, annál jobban kitágul az ingerküszöböd. Azok a hormonok, amik egy kellemes együttlét során szabadulnak fel alapesetben, napi szinten egyre nőnek és nőnek, következmények árán, természetesen. Sokan számolnak be arról, hogy egy idő után már impotenssé váltak a valóságra, a hús-vér test már nem volt olyan izgató, mint egy jól megtervezett gangbang, vagy egy szabadtéri "megerőszakolás". Még nekem is volt dolgom ilyen emberrel. Az agy, a szem, az idegek többet kívánnak egy szerelmes tekintetnél, a szex pedig egyenesen termék, árucikk és szórakozóeszköz lett. Nincs igazi intimitás már. Kivételek vannak, és örülök is, mert ez lenne a normális, de csekély 22 év alatt nem találkoztam olyan férfival vagy nővel, akire ne hatott volna negatívan ez a szexorientált virtuális világ.
Azt hiszem, ennyi prédikáció után érdemes lenne levonnom a következtetést, miszerint nincs szebb, jobb, felemelőbb, mint megtapasztalni a testiség olyan formáját, ami őszinte, érzelmes, olykor persze igényektől függően durva és vad, egy olyan emberrel, akit tisztelünk, szeretünk és szeretni vágyunk. Leszoktam a pornóról, így is eleget deformált már a nézőpontomon, és ha hiszitek, ha nem, sokkal teljesebb számomra az egész. Nincs "nem kívánlak" érzés, nincs "eleget láttam mára" kifogás, csak a velőbemarkoló szabad vágyakozás. Szumma szummárum: Ha van valakid, legyél nyílt, őszinte és mutasd meg minden oldalad a társadnak, ha pedig egyedül vagy, ne az ötcombú nőtől várd a megváltást.

 

ui.: annyira kitekeredtek a dolgok, hogy most, hogy teljesen normálisan tekintek az efféleségekre, még képes vagyok unalmassággal vádolni magam. kész vicc, nem?

 

Falnak döntött, prostituált.

Az emberi kapcsolatok nehezek. Sokfélék, de valahol mind nehéz. Én az önfeladást hibáztatom. Mármint persze ezt nem valljuk be soha, de kicsit mindenkiben meghal valami egy akármilyen kapcsolat során. Hiába, ez nem csak rólunk szól, a másikról is. Nálam egy helyzetben csúcsosodik ki az egész. Akkor aztán azt kérdezem magamtól: biztos, hogy bármikor képes lennék ezt megszüntetni? Észre fogom-e venni, ha nem jó? És egyáltalán, ha ezt és ezt mondok, az neki hogy jön le? Ez már vajon sok? Ez biztosan kevés... De kicsit még húzni kell, különben kontrollvesztett leszek. Van kötelező önfeladás, önfeladás nélkül? Ezen gondolkodom egy ideje és nem igen találom a választ.

A gyeplőt mindenki szereti fogni. Ettől leszünk előnyösebb helyzetben, ettől érezzük nyeregben magunkat, ugyebár. És ahogy egy lovat egy seggel, egy gyeplőt egy kézzel. Olyan nincs, hogy te magad mellé engedsz valakit és ketten fogjátok, hiszen minden ember törekszik önérvényesíteni. Aztán az erősebb kutya "leteríti" a gyengébbet... Ami szintén csak úgy működik, ha a gyengébb elismeri gyengeségét, tehát kimondhatnám, hogy az emberi kapcsolatokban a szó nomád értelmében nem működik a mellérendelő viszony. Névlegesen emlegethetjük, de ez kósza álom csupán. Alá-fölé rendeltség, az van. Az van, ha döntésekről van szó, ha az a kérdés, kinek a családjához menjünk, hol és milyen filmet nézzünk meg, de még az ágyban is (ez nyilván csak szerelmi kapcsolatoknál jellemző, remélhetőleg). 
Nagy filozofálásomban arra jutottam, hogy igenis Én akarok fönt lenni. Mert ettől érzem magam jól, így vagyok Én. Ebben nincs önfeladás, csak fölény. Dehát mint írtam, ez így nem működhet... Szóval a kérdés adott: mi a megoldás? Nekem most az, hogy ezt leírtam, és talán egy kis időre nem ezen kattogok. Másfelől viszont szeretnék biztos lenni abban, hogy valahol a világban tényleg létezik az egyensúly és ha mást nem, a megoldás a fölénymegosztás. Csak nekem hangzik ez hülyén?

 

Text és Budapest

Hosszú idő óta először ragadok klaviatúrát a kezembe. Vártam, vagy tán még várok is. Lenn állok a metró aluljárójában és már-már látni vélem a fényt, szinte hallom is a vonatot, romantikus vágyakozás önt el, aztán hátrafordulok: ez a másik irányba tart, megint. Az, hogy újra rendszeresen írjak, lehetetlen. Túlságosan leköt, hogy rosszul érezzem magam. Ez persze a vicc helye volt, nem érzem rosszul magam (annyira). Szóval lassan eltelt egy évszak... Hazudnék, ha azt mondanám, nem égek karácsonyi lázban, de valahogy az idei megint teljesen más lesz. Már tavaly sem volt idilli, bár tulajdonképpen előtte sem, soha. Mindenesetre egy-két dolog mindenképp hiányozni fog. Mondjuk anyám káromkodása, vagy a bátyámé, vagy az, hogy hajkurásszam a macskát a fa alatt, szarral a seggén. A piszlicsáré kis lyuk is, igen, még az is. A vasalt csipke illata, amivel irtó sokat (ez élőben k betűs sokaság lenne) güriztem. Az indián népdalok hallgatása még mindig-minduntalan kazettáról, mert a remekbeszabott hifi CD-lejátszója elromlott. Lényegében jobb is volt így, ezek a népdalok csak kazettán vannak/voltak meg. Hiányozni fog az egyértelmű jelen idő is, mellesleg. Hogy nem kell minden mögé egy talán már múlt időt biggyesztenem. Vagy a Bukás családi légkörben való megnézése. Ahogy Barna Éva táncol a katonáknak a zongorán. A meghittség. Pontosabban már így emlékszem. Akkor és ott ez leginkább pokolian rossz volt, de az ember mindent azután értékel, amikor már nincs. Jó volt szenteste a rumli egy részét a fa alá bepakolni. Vagy kakaót főzni a testvéreimnek, pedig akkor rabszolgasorsúnak éreztem magam. Jó volt látni, hogy anyám, a mindig rohanó, leül, hogy együtt nevessünk a Reszkessetek betörőkön, aztán öt perc múlva már horkol, a bátyáim pedig próbálják felébreszteni. Valahol még az is jó volt, hogy mindig mi ketten, a nők maradtunk minden feladatra, így pontosan tudom, hogyan kell ezt megcsinálni. Nem annyi emberre, közel sem, de legalább az ünnepet nem veheti el tőlem semmi... és senki.

 

ui.: Ez most legalább olyan jól esett, mint egy jó... Talán mégsem vonom ki magam a forgalomból, csak a tollam a vénából. Ágyőséget.

uui.: Vajon hiányoztam?

uuui.: 

azt a másik lovat

Az életünket egyetlen gondolat hajtja minduntalan előrébb és előrébb: Minden kudarc ellenére, ami mások által körülvesz minket, mi jobban fogjuk csinálni. Azonban olyanok is akadnak, akik felismerik a tényt, miszerint tényleg bármikor beakadhat valami a gépezetbe, és mi sem vagyunk kivételek a csapások alól. Én sem.

Azt hiszem őket szokták pesszimizmussal vádolni, önmarcang, depresszió (perszepersze) és minden, mi normális embernek nem ingere. A dilemmám adott, talán örökre az is marad. Gyávaság-e, nem gyávaság, tényleg képtelenség-e megjavítani, de annyi szent, hogy a privát világom egyetlen Isteneként még mindig azt érzem, amit már milliószor ezelőtt: az érzések tökéletessége csak bennem létezik.

 

There's a hole inside me

Magadra végy

 

Létezésem grimasz
Fekete humor vagyok
Mely Isten mennyei ajkai közül
Szorítkozik bele a világba
S ha hallgató fülekbe jutok
Nem marad szem zárva
Mert tudattáró tervként
Pattintom fel mindet.
Létezésem kegyetlen kacaj
Hogy mikor az utolsókat verem
Ne a bánat vagy félelem ostorozzon
Hanem a gúnyos nevetés, mely velem
Általam üzen minden földinek:
A halál a kezdet,
Egy végtelen komédia,
Akár az élet.

 

Dobogó

Egy perc csak az élet
A bölcsek mind ezt mondják
Egy veszett ember tévelyeg
A lehetetlen Semmiben
S nem érti értelmét
Hely nincsen, hol megpihen.
Otthonra vágyunk,
Nem csak ő, mind
Ám ő az az egy, 
Ki ha ablakán kitekint
Nem ismerőset lát.
Elfáradt. Maradna
S mégis menne
Minduntalan abba a sötét
Kótyagos Semmibe.
Rossz vérrel teremtették.
Istene maga a gyász
Felpuhult ínye
Minden szóra vigyáz.
Nem gyötrődés ez
S nem is lángoló jajveszékelés
Csak kereszt, mit mind cipel
Kit hajt még a Józan Ész.

Ekkora és ilyesfajta ambivalenciákat már ki tudja mióta nem éreztem. Csoda, ami itt történik, kérem.

mexican pills

Puhányak lettünk.
Ezek az évek már erről szólnak.
Hol van már a mámor vagy a lábatlan séták...
Ezek az évek már nem arról szólnak.
Akkor miről?
Fel kell készülni a nyugalomra.
Sírt ássak?
Nem, még nem arra. Ez a középmezőnyhöz vezető út. 
Öregszem.
Mindenki öregszik.
Kihasználatlan vagyok.
Kihasználtnak lenni rosszabb.
Nem úgy értem, Te is tudod.
Mit szeretnél még?
Fogalmam sincs.

Ahogy így beszélgettek, mindkettejük üres szemekkel bámult ki az ablakon. Az asztalon vizes poharak, egy tál gyümölcs és néhány szórólap feküdt. Már rég nem azok, akik valaha voltak. Nem az ő hibájuk, az idő fabrikálta az idegen vonásokat. Lassú szívverések, lomha pislogás és valahogy mindketten tudták, hogy meg kell tanulniuk azt szeretni, ami most nekik

Azért, lehetne kellemesebb érzés is.
Biztosan lehetne.

 

Tépéstűrő alomvilág

Mióta megint visszatértem a fejembe, hogy megbeszéljem a világ egetrengetően fontos dolgait magammal, rájöttem, hogy nagyon hiányoztam. Valakinek végre meg kellett kérdeznie tőlem, hogy merre tartok. Nos, én már nem is tudom. Minden ember iránytalálásra törekszik, ez tény, de egyesek könnyebben veszik az akadályt, mint mások. Talán azért, mert amíg egyes teszi a dolgát, másik folyton meg-megáll mérlegelni a döntéseit. És ezeken túl pedig ott kullognak a magamfajták, akik inkább gondolkodnak, mint haladnak. Mert amibe bele lehet kötni vagy gondolni, abba bele akarunk kötni vagy gondolni. Ékes példázat ez az írás is. Ahelyett, hogy bármi hasznosat csinálnék, leálltam leírni az agymenéseimet. Tulajdonképpen miért? Mert már kevésbé érzem a céltalanságot, inkább csak azt, hogy nem tudom mivégre vagyok ott, ahol, hovatovább, hol leszek, ha ezt befejeztem.

Az élet megint egy üres zacskó, amibe ha túl sokat pakolsz, végül kiszakad, és jöhet újra a beszerzés. A sokadik után persze evidens, hogy zacskót kéne váltani, de... Nem lehet.

 

isz-kép

Az ember a szavak mögött. Mind az enyém, de mégsem én vagyok. Tudjátok, akik írnak (mindegy, hogy verset, novellát, regényt vagy egy végeláthatatlan körforgásba zuhant blogot), kettős életet élnek. Mind Clark Kentek vagyunk, olykor-olykor pedig világmegváltó gondolatokat felvonultató hősök. A két én sosem találkozik, legalábbis nem a valóságban.
Ma egy sorozat nézése közben kiborultam. Személyeskednem kell, mert ez segít. Az ember a szavak mögött nem más, mint a legerősebb leggyengébb alak, akit ismerek. Az átkozott Tiszta szívvel lírai alanya lehetnék, így csak valaki, akit abba nem írtak bele, de annyi év elteltével újra feltámasztotta a művet.

Valaki, akit dobál a tenger. Minden hullámmal hajótörést szenved, de mindig vissza kell mennie.

Már baromira unom. Ezt az egészet.