Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

Deep sea.

A negyedik emelet és az alagsor között 85 lépcsőfok található. Feldúltan rohant le rajtuk, olyan gyorsan, mint még soha. Egyik kezében pincekulcs, a másikban a konyhából elcsent kés. A szemei vörösek voltak, a sírás nem szépít... Alig telt el másfél perc, s máris az ajtó előtt állt. A kulcs elfordult a zárban, kihúzta és belépett. Maga mögött gondosan becsukta és bezárta az ajtót. Leült a földre és várt. Újabb könnycseppek gördültek végig az arcán. Várta, hogy feltörnek a szép emlékek, amelyek visszarántják attól, amire készült. Síri csend volt. A szívdobogása egyre hangosabb lett, nem jött szép gondolat, nem volt olyan emlékkép, ami segíteni tudott volna rajta. Az addig remegő keze, amely a kést szorította, megmerevült. Nyakához emelte, és egy lehengerlően pontos mozdulattal átvágta. Biztosra akart menni, ezért a lehető legmélyebben vájta húsába az eszközt. A vér spriccelt, beterített mindent. Az arca őrizte félelmét. A halálhörgése olyan volt, mintha félrenyelt volna. Hirtelen halál...

 


szeretem.

 

 

Memoirs of a dead man.

Összezavartak.

Minden szó fontos.

Egyik cigit a másik után. Elnyomta, aztán újra rágyújtott... És bár kívülről minden ködösnek tűnt, valójában bent, a fejben megtörtént a releváció. Olyan felismerés, amit sem elmondani, sem megérteni nem lehet másnak.
Szóval ott ült, a kaján vigyorral, ami sokra enged következtetni, pedig pusztán arról van szó, hogy az ember most először érezte, hogy okkal van agy a koponya belsejében.
Nem otthon volt, el kellett mennie, mert félt, hogy a falak egyre közelednek hozzá. Ezért ült a kocsmában. Pedig... Milyen régen nem volt már ott. Mindig az volt a benyomása, hogy az embernek nem lehet szüksége a többire. Most sem érezte, hogy ott kell lennie köztük, de azért megnyugtatta a tény, hogy ha most megölik, mert a tudást végleg birtokába vette, lesznek tanúi. Keserű vigasz.
Az asztal a sarokban volt, magányosan állt, ő pedig éppen úgy ült ott. Csak szívta magába a mérget. Mindezt olyan gyönyörűen tette, hogy a józanok mind őt lesték, félve, a szemük sarkából. Ki lehet ő? Mire gondolhat? És mégis mit tud pontosan?
Magukban persze a pokolra kívánták. "Szélhámos. Emlékszem, tavaly is öngyilkos volt." A tény, hogy él, mit sem ér. Ő meghalt, eltemették, nincs. Amit tud, semmi. Mert nem tud semmit, csak azt hiszi. Mindent tudni vél, és mégsem... "Én még a háború seggét szagoltam, mikor ez még terv sem volt. Most meg, azt hiszi, hogy át tud verni... Ó, nem!"
A pusmogásuk elért hozzá, ismerte őket, ismerte a históriákat, ismert mindent, ami a romlásához vezetett a helynek. Kit érdekel, hiszen ő már nem is él.
Hogyne élt volna, már 16 csikk hevert a hamutálban, félóra. Egy halott nem bír ennyit, maximum 9, tüdő nélkül nehezebb.
Leült hozzá egy régi cimborája, aki ugyan nem volt ismerőse sem, sőt, nem is kedvelték egymást, mégis ehhez a magányos zsenihez húzta őt a tudatalattia.
- Maga hány éves?
- 33.
- Hát tudja, szép kor ez.
Ezután kínos csend állt be, az addig józanul hencegők és vádolók már részegek lettek, a csendet asztalcsapkodás kísérte.
- Egészségünkre!
18 csikk. Nem lesz ez így jó, haza kéne mennie már, de a falak. Az úriember sem óhajt távozni, inkább helyezkedik a széken. Valamire készül.
- És, mióta?
- Mit?
- Mióta dohányzik?
- Ma kezdtem el.
- Borzasztó.
A kijelentést szemöldökvonás követte, grimaszok, majd két idegen férfi mélyreható tekintete, egymásra irányultan.
- Tudja, megmondom mit nem értek én... Látom itt önt, és attól tartok, olyasmit tud, amit egyikünk sem. És maga nem tart a tudásától!
- Életem most kapott értelmet, nincs mitől félnem, leszámítva a falakat...
- Össze-vissza beszél. Hagyja abba, kérem.
...
- Mondja, mire jött rá?
- Arra, hogy mikor ér véget.
 
Most.

Feküdj el, erre való ez a hely.

És én csak beléptem, mert azt gondoltam, hasznomra válhat. Nem tévedtem, nem mondhatnám.
Amit láttam, nem akarom újra. Csak jöttek és jöttek, nem volt bennük élet, egyik napot teszik a másik után, a cél egyértelműen csak a halál, persze él bennük az eltávozás reménye, hiába.
Egyetlen kérdés hangzott el, rengetegszer: Tudna adni egy szál cigarettát?
Mindent monoton, halott hangon. Nem is kellett nekik, nem akartak dohányozni, csak szívni, mert addig sem kell arra gondolni, amire képtelenek.
A nő nem volt még 40... Talán 35, és már bent volt. Nem mertem rájuk nézni... Egy olyan undor fogott el, amit nem tudtam visszaszorítani. Nem, nem az az átlagos undorodás volt ez, csak tartsam magam távol tőlük, mert végül én is itt kötök ki. Butaság, persze, hogy az. ...Nem mertem a szemükbe nézni, de nagyobb baj, hogy az Övébe sem. Pedig elvileg rokon. Nem, nem az. Ezennel lemondok a rokoni viszonyról, nevezlek idegennek, nem másnak.
Elég nagy büntetés ez neki... Hogy ott van, ahol. A sok halott ember között. Mindenütt a szag, a füst, amitől az ember nem lát... Az ápolók, akik pelenkával jönnek, majd azzal is távoznak. És az a nő, te jó ég, az a nő nem volt még 40 sem.
A hatás nem múlt el, most, hogy erről írok... Érzem azt az iszonyatot, mint akkor. Pedig ők is emberek, sajnálom is őket. De mégis azt kívánom, soha ne lássak ilyet többé. Ti se. Száll a kakukk fészkére...

És ahogy ma is körülnéztem, csak azt láttam, hogy mennyire-mennyire undorító faj az ember.
Ráncigálja a kutyát, mert "Az az enyém."
Önös problémák, "El kell, hogy tűnjön innen, a munka az enyém."
Családtervezés... "Nem mehetsz, az enyém vagy." (A szerep mindegy.)

 

Legyen minden a Tiétek.

Hate to say so much more...

Mert a szcientológia a pénzről szól, de az nem lehet, hogy a többi vallás is... Dehogynem. A kis tál mindig körbejár, és mindig jól meg is töltik. Ezt add mind Istennek, szüksége van rá, valamiből neki is meg kell élnie, nameg a papok fizetését is ő adja! Persze-persze, nekem úgysem kell, inkább odaadom, így legalább ha meghalok, ott kötök ki, ahol szeretnék. És még azt merik állítani, hogy nem lehet mindent pénzért kapni?!
Nincs egyébként baj ezzel, nekem legalábbis biztosan nem, de csak addig, amíg nem tolják a képembe az álomvilágukat. "Szia, jehov..." "Érdekel, hogy miért nem foglak meghallgatni?" "Hát hogyne." "Ha én nem járok házról házra azzal, hogy ateista vagyok, legyél te is az, akkor te például miért?"
Képzelt párbeszéd, a válasz valószínűleg olyan bölcs lenne, tele Bibliai idézésekkel, hogy én magam fel sem fognám azzal az ostoba, ateista fejemmel.
Mondjuk, az ateista talán túlzás is... Teológus.
Vagy majd kitalálom a saját vallásom: Megszületsz, aztán meghalsz. Ennyi, semmi recept a túlvilági patikába.

 

Azt hittem, az embernek értéke van, de ma ez is megdőlt, minden csak az elbírálástól függ, az pedig attól, hogy épp aznap mit tettél, avagy nem tettél le az asztalodra... Tegnap csak egy poharat, ma rengeteg pénzt... Tegnap rossz vagy, ma jó. Ilyen egyszerű a képlet, a helyed a dolgok rendszerében nincs sehol, mert mindenütt ott van, mindig máshol.

 

 

 

Kisses & hugs.

Francba.

És ha már én írom, az enyém, kénytelen vagyok megemlíteni, hogy mennyire érdekel és mégis mennyire szeretnék tartózkodni attól, hogy jobban átlássam a képet róla, mert tudom, amit tudok, Mr Anderson. Másfelől pedig átkozottul jól csinálod, amit csinálsz. Még így is.
A célzottságot nem fokozom, pedig érdekelne a reakció, és megint a kémiánál tartok.
Szerdán irány Pécs, megnézem, mi fán terem az Egyetem, na nem a középkori, abból is bőven elég volt annyi, amennyi. Valahogy nem férek össze magammal, mert ha az orvosira gondolok, megmar a félsz, és egyből az Exit felirat jut eszembe, úristen, az olyan sok idő, legalább 6 évig bújhatom a könyvecskéket, ahelyett, hogy fognám a cuccaimat és lelépnék a francba, gondosan ügyelve a szórakoztatóipari cikkek sokaságára.

Nem tudom, tényleg nem. És tudom én, hogy mit várnak tőlem, de mégis hogy tudnám megmondani nekik, hogy nem én vagyok az a személy, a képességeim, akár egy féllábú majoméi.
Különben pedig minden abból ered, hogy amire nincs szükség, az is kell. Hát, ilyenkor örvendezek annak, hogy pontosan tudom, hogy magamra vagyok utalva, és sosem lesz olyan ember, akitől segítséget kérnék. Jelenlegi állás szerint csak egyetlen évet szeretnék... Ott tölteni, de nem vagyok benne biztos, hogy jót tenne, ha visszaesőként fanyalodnék rá újra a napi emberadagomra, már így is szétcseszett az anyag.

 

Klónoztam magam, ez vagy Te.

 

Mert úgy az első felismerhető mondat mindig az, hogy ha más nem szeret, én sem szeretem őket.
Nos, én sem állok senki oldalán, mert az én oldalamon sem áll senki.

- Szerinted... Tényleg úgy van? Jól gondolom?

- Á, nem hiszem. Mégis, mit vársz te az emberektől? Érzéseket és megbecsülést? Önzetlenül? Előbb tedd meg, amit meg kell tenned, add meg, ami jár a férfinak, és ha nővel akad dolgod, őket könnyedén át lehet verni, együgyű mind.

- Én hiszek az emberi jóságban. Csak tudod, elindult a fertő... Meg a magántulajdon. Aztán hipp-hopp civilizáltak lettünk, és a társadalom el**szta. Szerintem.

- Persze-persze, mondhatjuk mi azt, hogy ez itt egy tó, attól még pocsolya. Mert ha tényleg, igazán úgy van, ahogy mondod, hogy az ember eredendően jó, akkor mégis hogy tudta megrontani magát? (Meg a lányait és azt a csajt a szomszédból, aki sosem mutatkozott pőrén...Szándékosan.) És mi van azokkal a tiszta gyermeki lelkekkel? Láttál már testvérpárt?

- Láttam.

- És mit véltél látni?

- A szépséget.

- Veszekedést, sírást, mert olyanok kicsiben, mint most te meg én. Én a te sírod ásom minden szavammal, te az enyémet szeretnéd, de elfelejtetted: Az újabb jobb, és itt te vagy a régi.

 

Komolyan elbeszélgetnék Rousseau-val. Az ember eredendően jó... Legalább akkora hazugság, mint az, amit mi életnek hívunk.

 

The world keeps growing, and you feed it. But it doesn't feed you, does it?

Ő amolyan szent ember.

Agymosott emberek, mosoly a drogtól, kezdés előtt hányás, távozzék a sok ördögi elképzelés. Hitgyülekezet. Időnként elképzelem, ahogy egyikükkel beszélgetésbe torkoll az utálat.
Én minden bizonnyal felvenném az intelligens, de ironikus jelmezem, és tudományt ötvöznék hittel, mert érdekel, hogy a szemközti agyatlan hívő hogy reagál. És talán meg is sajnálnám, ki tudja, mekkora elme volt, mielőtt bekerült a bűvös körbe, ahol beolvasztották a többi közé, emeled a kezed, ha Isten nevét hallod, sírsz és rángatózol, ha a gyógyszerünk hatott.
Azért egy táblát kiakasztanék: Vigyázat! A program rákkeltő!

Azt hiszem megyek is, émelyít a tabletta... Mindenkinek Vidám Vasárnapot!

 

ui.: Ki ismer rá a címre? A helyes megfejtőt nagy becsben fogom tartani.

Nyomatékot cserélnék életre

Ha bárki megkérdezné, hogy mégis miért van erre szükségem, azt hiszem csak ostobán tudnék bámulni vissza a kérdező arcába, mert magam sem tudom. Egy ideje már semmi sem hiányzik, ez pedig csak rémálmaimban jött elő, de csupán az emlékek miatt. És nincs belső késztetés, nem teker a fogaskerék, nincs okom, semmi indokom arra, amit tenni fogok. A tettlegesség persze kimerül a látogatásban, szükségesség nélkül. Mert sosem volt szükségem rájuk.
 
Egy ideje már semmi sem hiányzik... Ez egy nagy lépés. És mégcsak nemis tudatos. Ok, okozat, nomeg a tény, hogy nem egyszerű annak a dolga, aki ismer. Azért, van valami keserűség ebben. Mert ha felállítok két embertípust, és az egyiket érzőnek, a másikat lemondónak nevezem el, én előbbi akartam lenni, mindig. Hogy az vagyok-e, vagy voltam-e valaha, nem én tudom. Legalább abban biztos vagyok, hogy egy ideje már semmi sem hiányzik. Nem a teljességből származik, nem a kényszerűségből, a tapasztalatokból. Ez egy védekezés? Elvégre, minden ember a biztonságra törekszik.
Csak azt sajnálom, hogy hiányérzet nélkül is azt kapom, amit. Kiabálhatnék, hogy "Kérlek! Erre nincs szükség! Hagyd abba!", de ezzel sem érnék el semmit, túl sokszor próbáltam beszélni azoknak, akik nem értik, hogy mi is az a kegyelem.
ui.: 99 bejegyzés után, ennek van a legtöbb értelme. Koccintsunk!

Valakinek mindig igaza kell legyen.

Mi mind széthulló félben lévő univerzumok vagyunk. És az elejtett darabjainkból épül fel újabb reménység, noha sokszor ez megmarad ábrándnak, mert az emberek mindent elrontanak, akarva-akaratlanul.

Érdekes, amúgy. Az élet mindig előhozakodik egy újabb szelettel abból a jövőképből, amit régen nem utáltam, most viszont gyűlölöm.
Szóval. Ez is beírható az eddigi buszélményekhez, csak az út lett megint a régi. Szokásos hely, mert néhány szokásomnak a rabja leszek örökké. Pontosan szemben velem az ismerős arc, de felismerés nélkül, eddig nem figyeltem fel rá. De ma mégis.
Olyan ez, mint mikor az ember elképzel magának egy ruhát, és hirtelen megpillantja azt egy kirakatban.

Nem voltam nagyon idős, talán 10 sem, amikor először leültem, hogy leírjam a számomra ideális felnőttkort. Nagyon okos voltam, mert a cetlit eldugtam, hogy senki se láthassa, én pedig azóta sem találtam meg. Ha minden igaz, azt jegyeztem le, hogy majd lesz egy férjem, akinek barna haja lesz, és az arcán egy egészen furcsa sasorr fog díszelegni, mert az olyan szép, és merengős tekintettel néz majd rám mindennap.
Nahát, hiszen ő, ott szemben, pontosan ilyen.

 

 

Minden csütörtökön, minden rohadt csütörtökön láttam, de csak most jöttem rá, hogy eddig miért nem mertem ránézni.

...

Valaki csúnyán tréfálkozik velem, bizony-bizony.

 

 

ui.: Ő is bámul, két lépésre lakik. Nem tudom, mit gondoljak.