A meglehetősen idős férfi attól rettegett, hogy bármelyik pillanatban felismerhetik. De rettegése mögött vágyakozás bújt meg, majd düh és keserűség itatta át tudatát, mikor arra kellett ráeszmélnie, hogy senki sem kapja fel a fejét. Úgy mentek el mellette, mintha még a füle is a helyén lenne...
Szerencsére sikerült megmagyaráznia magának, hogy valóban rengeteg idő telt el azóta és az arca ráncosabb, mint valaha, hogy is lehetne elvárni ezektől a szegény népektől, hogy meglássák azt az embert, aki volt.
Így sétálgatott hát köztük, nem is sejtve, hogy mi fog következni...
Egy takaros kis kávéházhoz ért, s rádöbbent, az újdonságok kipróbálásának ideje ez. Ha a történet igazán kerek lenne, most hallaná Ő is a felhördülést, hogy mégis, miként lehetséges, hogy egészen idáig annyi minden történt és változott meg, ő mégsem érezte a kényszert, hogy észrevegye és átadja magát a felfedezés érzésének. Hát, sosem volt átlagos ember.
Ugyanazt a ruhát viselte, mint legutóbb, a kötés sem lett szebb vagy jobb, így tért be és mint aki nem tudja hol van, hollandul kezdett hebegni, a szemei egy zavarodott idős embert idéztek. Kevesen voltak ott aznap, de mind sajnálattal tekintettek az idegenre, pedig sehol sem volt ő idegen.
Meglepetésére ismerős alak bukkant fel, franciául szólt, szintén zavartan. A két utazó... Két szélhámos jóbarát, semmi keresni valójuk sem volt ott, pláne nem abban az időben.
Hirtelen családias lett számukra minden.
- Megint találkozunk...- szólt a meglepett francia.
- Látod, Te nem változtál. De én sem, ó, bizony nem, emlékszel még, mi volt rajtam aznap?
- Hohó, valóban! Eddig tartott a hallgatásunk?
Megint valami furcsa szag terült el a levegőben, nem a tipikus öreg-szag, inkább amolyan vádaskodó bűz.
- Nézd, nem voltam a helyzet magaslatán, be kell vallanom. De amit műveltél velem...
- És mégis! Milyen híres lett az a festmény!
Holland emberünk szürkehályogát könnyfátyol borította, még egy szó az esetről és ömlik.
- Mondanám, hogy véletlen volt, de pimasz voltál és részeg.
Ennyi kellett, amaz sírt. Aztán megjegyezte:
- Nem voltak egyszerű évek, de mennyire nem. Megjelentél nálam és-
- De hiszen tudtad, hogy megyek!
- ... és már te sem voltál józan, úgy támolyogtál, akárcsak én.
- Láttam, hogy valami rosszra készülsz, hát ezért...
- Ezért támadtál rám?! - kiáltott a holland.
- Féltem, hogy megölöd magad, öreg barátom.
- Borotválkozni sem lehet?!
- Ritkán egy párbajtőrrel.
A francia is beleborzongott. Élesen emlékezett, ott állt előtte a holland, egyik kezében a tőr, másikban a bor, a már ismert hebegés, őrület a tekintetében, veszély. Valamit tenni kellett, muszáj volt, különben...
- És akkor levágtad a fülem!
Nincs mit szépíteni, ez bizony így történt, a fül a földön hevert, vér és minden, ami akkor ahhoz kellett, hogy a félfülű elájuljon.
- De nem haragszom. Csak gondoltam, nosztalgiázzunk. Itt vagy, itt vagyok. Hogy miért és hogyan, azt ugyan még nem tudom...
Ebben meg is egyeztek, ismeretlen körülmények között bort hörpintettek, amiért a pincér ki is dobta őket, hozott holmival nem lehet előhozakodni, fogyasszanak vagy (és ekkor végre valami ismerős a három fülnek): Ágyő!

Egymásba karoltak, ritmusra léptek és csodálták a modern világ minden részletét. Hirtelen valaki felordított: MAGUK HALOTTAK!
Befogva a lány száját, gyanúsan hitegették, hogy egyikük üzletember, másikuk nyugdíjas, elfelejtve a tényt, hogy ők még mindig nem beszélnek magyarul, ráadásul a lány meglepődöttsége nem a személyükre vonatkozott elsősorban, inkább tényekre támaszkodva jegyezte meg, hogy ők igazán holtak, mert valamikor a gimnáziumban, emlékszik, tanult valamit, és csak a képek meg az évszámok maradtak meg a fejében, se név, se pontos foglalkozás... Majd az értetlenség végett angolul fogott hozzá mondandójához, amit meg-megértettek, s ismét csalódottan vették tudomásul: Senki sincs, aki felismerné a két hírest.
Szomorú arccal mentek tovább, egyik szűkös utcácskából a másikba... Hosszú idő elteltével, mikor a Nap már alváshoz készülődött a térségben s a hideg is befurakodott a meleg otthonos helyére, bágyadtan roskadtak le egy különös szobor mellé, amelyet alaposan szemügyre vettek:
- Nézd, drága barátom! Hát itt ezt nevezik művészetnek?! Borzasztó... Elnagyolt formák, érthetetlen, kitekert póz... Szemétre való.
- Bizony magam is úgy vélem...
Miután ezt megvitatták és szidták a szerintük tehetségtelen művész kezét, gondolataik visszaterelődtek az eredeti s annál kétségbeejtőbb kérdéshez: Mi végre vagyunk itt?
Nem mondhatnám, hogy választ kaptak, hiszen felelet gyanánt csak egy jóképű srác jelent meg előttük, ráadásul küllemre is csak én mondom, hogy szép, szerintük inkább rongyos és züllött volt.
Kezében egy koszos vászonnal eléjük állt, nyeglén kérdezte:
- Megengedik, hogy lefessem magukat?
Pár másodperc kínos csend, némi grimasz az arcokon, s a fiú előhozakodott az életmentő angol tudásával, ugyanakkor szapulta saját magát, hogy miért nem figyelt jobban az órákon, talán akkor nem kéne makognia és szégyenkeznie két idős ember előtt.
- Can I ...er... paint? Your faces? (Nehézkesen ugyan, de sikerült neki.)
Az ücsörgők egymásra néztek, elmosolyodtak és lelkesen mondták egyszerre:
- Ah bon! Vite-vite!
A fiatalember hozzáfogott a munkához, s ahogy dolgozott, észrevétlenül hullt az éj sötétje fejükre. Nagy, eltúlzott ecsetvonások, a képet több szemszögből is megvizsgálta, s röpke 2 óra elteltével, hümmögések sorozata után odanyújtotta agg modelljeinek az alkotást, s mielőtt bármit szólhattak volna, elnevezte a képet:
- I call it... er... 'The strangers'
Lágy vonalaik eltorzultságtól feszültek, két kedves öreg helyett most két zsémbes nézett villogó szemekkel egy idegen fiúra, aki egy fekete festékkel összekent vásznat adott nekik. Már készültek a megtorlásra, amikor a holland felriadt felhőjén. Megcsapkodta saját arcát, majd így szólt a franciának:
- A rémálmomban a jövőm sötét volt...
Francia bajtársa eszesen vetette oda neki:
- Neked nincs is jövőd.

 


A kép, amit a fiú festett, későre járt ugyanis, az éjszakában bizony ilyenek voltak.