Tényleg?

 

- Te, te mondd csak, Te tényleg az vagy, akinek hiszlek?

- Hát, én nem is tudom.

- Te, te tényleg az vagy?

- Úgy vélem. Ön szerint?

- Megállapításaim szerint, te az vagy, akinek gondollak.

- Kérem, ez relatív.

- Miért? És egyáltalán mit jelent a szó, a maga nemes egyszerűségében?

- Feltételezem, hogy sosem járt ott.

- Hol? De most tényleg mondd meg, hogy hol?

- Hát, ahol osztogatták a diplomákat.

- Nem, tényleg. Az mit jelent?

- Áá, hagyjuk kérem, meguntam a társalgást.

- Ezt annak nevezed?

- Magam is úgy vélem, barátom.

- De hiszen nem is ismerlek!

- Ugyan! Maga mókamester!

- Szerintem Te nem vagy észnél.

- Meglehet, kérem. Bármi lehetséges.

- Valóban?

- Hát mégis járt ott?

- Hol, mondja, kérem?

- Hát tudja... Vagy mégsem?... Pedig ismerni vélem.

- Jópofa vagy.

- Gúny?

- Akár. Bár jobban szeretem a csokoládét.

- Oh. Tudja, én világ életemben szerettem a virágokat.

- Milyen fennkölt.

- Azt hiszem, összekevertem valakivel. Bocsásson meg.

- Ugyan, nem tesz semmit.

- Akkor megmondaná, kérem, hogy merre találom azt a folyosót?

- Persze. Hát hogyne. Na, de várjunk csak! Hiszen Te az vagy, akinek hittelek.

- Kérem, az olyan relatív.

- A szó értelmét tekintve valóban. De én tudom, hogy ki vagy.

- A fenéket!

- De! Hiszen ismerem az apádat.

- Nincs.

- Hogy érted?

- Volt, aztán meg elveszett. Ha jól tudom Alaszkában falta fel egy bálna.

- Jajj, sajnálom, kérem.

- Ugyan, szóra sem érdemes. Senkim sem volt.

- Nahát. Maga szakasztott a másom.

- Tényleg?

- Ha én mondom.

- Van fia?

- Volt.

- Részvétem.

- Hagyja csak. Eleget kapok így is a sajnálkozó tekintetekből.

- Elhiszem. És jó?

- Felettébb mókás.

- Na, látja, annak örülök.

- Mondja, maga kinek gondol engem?

- Ha azt mondanám senkinek, azt hinné, hogy mágus vagyok, nemde?

- Frappáns. Tényleg le kéne már tennem a beszédről.

- Már rég abbahagytuk, tudja?

- Soha. Maga meg én örökké itt vagyunk.

- És mióta beszélünk?

- Idestova húsz éve.

- Na ne mondja!

- Meglepő, mi?

- Két pohárral kérek.

- Jómagam is.

- Aztán hogy megy sorod?

- Magázlak.

- Mióta?

- Húsz nyamvadt éve. De te mindig megszeged. Mert makacs vagy. És elegem van ebből.

- Csigavér.

- Sosem ittam.

- Látja, még én se.

- Itt az idő.

- Húsz éve ezt mondod.

- Miről beszélünk húsz éve?

- Arról, hogy ki vagy te és én.

- Mi?

- Maga meg én. Úgy ám.

- Szerintem Ön teljesen bolond.

- Nem én ülök itt húsz éve magányosan.

- Dehogyisnem.

- Ketten.

- Kettő az már nem magány. Tömeg.

- Sokan volnánk?

- Meghiszem azt.

- Fegyvere van-e?

- Volt, kérem alássan.

- No! Hát aztán mi lett véle?

- 13 éve Maga odasétált hozzám, meglőtte a lábam vele, és akkor mind a ketten megfogadtuk, hogy többet ilyet soha.

- Hogy röpül az idő.

- Nemrégiben még egyedül voltam...

- Mikor?

- Húsz éve talán.

- És mi lett?

- Jöttél.

- Mindig azt teszem.

- Kinek gondolsz?

- Már nem is tudom.

- Tényleg?

- Nem.

- Hát akkor?

- Pontosan tudom, hogy ki vagy. És azt is tudom, hogy nem vagy. És már húsz éve itt ülök a kávém mellett, de még egy csepp sem fogyott, mert szóval tartasz. A szakállam is ősz miattad.

- Maga kibírhatatlan.

- Csakugyan.

- És még meddig?

- Negyven éve ismerlek. Szeretlek. Tudom, hogy te is.

- Nem is ismerem magát.

- Akkor a mihamarabbi viszontlátásra, kérem alássan.

- Húsz éve. De egyszer visszakapod.

 

Mire nem bukkan az ember... Nem mostani, sőt, és látjátok ott azt az apró utalást? Nahát.

 



pourtoi.