Akár ő is lehetnék.
Csonk kézfején egyetlen ujjperc tanúskodott még arról, hogy valaha ép ujjak díszítették. Nem tudom, látta-e, hogy alaposan tanulmányoztam beteg kezének minden vonását, igyekeztem titokban tenni mindezt. Arra kényszerített, hogy elgondolkodjak azon, hogy mi lenne velem, ha az enyém is olyan lenne, mint az övé. Akkor aztán nincs festés, nincs írás, talán még szerelem sincs a kezek iránt. Bizonyára rejtegetném a sok ép elől. Zsebre dugnám és úgy masíroznék, mint akinek az égvilágon semmi baja sincs. Nyáron persze más a helyzet... Habár... Egy ideje nem hordok rövid ruhákat, megszokott farmer a 40°-ban is, emellé akár egy kesztyű is belefér. Leszek különc.
De milyen butaság ez! Az ő keze azért olyan, hogy én örüljek a sajátomnak, nem pedig azért, hogy apokaliptikus képekkel megspékelt *mi-lenne-ha* életet vázoljak magam elé.
Szóval igen, vettem a nap tanulságát. Hiszen, nyitott szemmel minden más...
Akár ő is lehetnék, de szerencsére nem vagyok. (Mert az elméletemtől eltekintünk, de csak most.)
A megdöbbenések pedig sorra érnek. Vagy nevezzük őket felismeréseknek, akármi.
Az nyilvánvaló és elfogadott tény, hogy minden család a látszatnak él. A szomszéd ne tudja, a boltos ne sejtse, legyen belső titok, hogy mi is zajlik bent. Rendben. De egy családon belül minek ezt csinálni? Tudjátok arról van szó, hogy alább említett eset kapcsán mindenki sír és mindenki meg van lepődve, mert milyen hirtelen történt, mennyire fog hiányozni. Csak az a baj, hogy ha ezt már egy olyan ember sem veszi be, mint én, a szaros 18 évemmel, akkor az nem jelent mást, csak színjátékot ugye. Nem tudok mást tenni, csak veregetni a saját vállam, hogy egy a faj és még rokonok is. Mert ez az ember, kérem! Taktikás, köpönyegforgató, aljas! Minden fogaskereket a zöld igazság hajt, minden könnycsepp facsart ripacskodás, arról nem is beszélve, hogy hamarjában mindenkinek eltűntek az emlékei. Nem baj, nem számít. Váljon egészségükre.
Egyébként pedig; három óriási "Alaska" felirat bőven elég indok a mosolyra. És ha ehhez hozzáveszem, hogy a kézfogásból puszi lett, igen, azt hiszem Jó napom van, köszönet a Google-nek.
További boldogan csicsergő fákat.
Someone tried to tell me something.
Koronás
Levetkőzött gondolataim
Mögött szennyes érzések
Lapulnak s kénytelen
Vagyok hozzájuk nyúlni
Ha igazán rendet akarok.
Bemocskolom kezeim
És elveimet elkergetem
Egy másik univerzumba,
Hogy ne okozzon gondot
Szembenézni magammal.
Aztán leköpöm a tükröt,
Amiért nem mutat mást,
Mindig csak a tiszta
Valóság minden hibáját,
S engem pocskondiáz.
Majd ránézek azokra
A koszos kezekre, amelyekkel
Imént arcomat fogtam,
S harangként szól fejemben
Pilátus szava;
Mosom kezeim!
Éreztem én, hogy a hétvége csupa meglepetés lesz, de... Erre azért nem számítottam. Meghalt. Valami oknál fogva sejtettem, hogy így fog, mert egyébként szívósabb, mint egy átkozott csótány.
Nem bánom. Volt, nincs... Amúgy sem ismertem igazán, csak a rossz szokásait, ő pedig a posztját meghazudtolóan bánt Velük, velem csak azért nem, mert kicsi voltam, mikor ki lett rakva.
Persze az emberben ott van az a jól ismert hiányérzet, hiszen mégiscsak az volt, aki. Ezt sajnos nem is tagadhatom.
Aztán kérdezik, hogy hogy érzem magam, hiányzik-e... Nos. Sokkal több szenvedést érdemelt volna, sokkal tovább kellett volna élnie, hogy minden józan napján szembenézzen azzal az alakkal, aki embereket tett tönkre, csalt, lopott, ütött-vert, és aki ő maga volt.
Mikor utoljára láttam/láttuk, pár éve, a halálán volt épp... (Sokszor volt már.) A kettő megsajnálta kissé, én úgy néztem rá, mint a véres rongyra. Egy összeaszott ember ült a koszos ruháiban egy szemétdomb tetején... Szennyes ruhák a földön, rajta az aznapi ebéddel, ami már egy hete elkészült, mindenütt csikkek és hamu, nomeg a másik személy, aki megszülte emezt.
Ránk néztek és látszott rajtuk, hogy mennyire szégyellik az egészet. Nem a múltat, az akkori jelent. Ott állt előttük Három mag, akik nem voltak ingerültek, csupán iszonyodtak a szagoktól és a látványtól. És a hajdan erős, karakán, mindenkit megfenyegető férfi üveges, könnybe lábadt szemekkel bámulta a padlót, és lopva Minket.
A sötét középkorról pedig csak annyit, hogy amit ember elcseszhet és szétvághat, Ő megtette. És képtelenség csak az alkoholra fogni, ez az "ember"... Azt sem érdemelte meg, hogy levegőt kapott.
Nagyon remélem, hogy van pokol.
ui.: http://www.vasnepe.hu/cimlapon/20120224_agyban_dohanyozhatott_egervolgyon
Hatalmába kerített, ismét.
ui.: Ki kell jelenteni; a terv megbukott. Képtelen voltam megfogalmazni bármit is, amivel odaállhattam volna az ember elé. Ráadásul kellemetlen módon bámult egész úton, kísértetiesen emlékeztetve egy esetre, amelynek három főszereplője volt... A beteg ember és az én két... Na, ezért jó, hogy nagykabát van és ezért furcsa, hogy így bámult rám. És ezért nem mentem oda és ezért nem fogom megtudni, vajon tényleg annyira egyszerű-e, mint amennyire annak tűnik.
Mindegy, talán jobb is így, tudatlanul.
uui.: Végre rájöttem. A találkozás az alteregómmal mindenre választ adott. Leginkább persze a hiányosságaimat sikerült még alaposabban feltérképezni, még akkor is, ha ő történetesen hímnemű.
Így csapott át a vonzódás irigységbe tán? Nem... Egyik sem létezik, Barát. (Akinek jó érzés azt mondani, hogy "Olyan kis buzi vagy!", aztán megdobálni nyers tésztával.)
Megindító volt, több szempontból is, elvégre... A fizikai fájdalom az ember legjobb barátja. A boldogságból pedig időnként csurran-cseppen. No more details.
Eltévedt tekintetek, zavarodott arcok és remegő kezek. Önkéntelen élni akarás, érzelem nélküli vívódás a különböző világok között, hisz' hol ilyen, hol olyan. Kíváncsi lennék, mire gondolnak lefekvés előtt... Szép emlékek, régi kalandozások a másik nemben, kelletlen pofonok az élettől és az örökös kérdések, mint nálam? Vagy ébredéskor... ? Bennük is felcsendül-e a bizonyos "Új nap, új remény" badarság vagy csak szimplán megint Hétfő van? Vajon nekik eljött-e a nagy szerelem vagy állatias ösztönöknek köszönhetően sikerült megszerezni a szukát/kant? Eszükbe jut, hogy amiben térdig másznak, azt boldogságnak hívják-e? Esetleg arról sem tudnak, hogy ilyen fogalom kering a világban szerte-szét? Képesek lennének szemrebbenés nélkül elvenni a másik élethez való jogát? Egyáltalán, mi van a fejükben? Ugyanúgy néznek körül, akár én. De ugyanazt is látják? Kötve hiszem.
Nos, ki kell mondani, fél lábbal a tavaszban vagyunk. A hó is elolvadt... És ennek örömére újból visszaszökött a pillantásom az emberekre, a táj most szürkén zuhan a betonba. Minden évben emlékeztetve ezzel arra, hogy mennyire visszataszítóak az átmeneti időszakok.
Legeltettem tehát egy darabig a szemem rajtuk, piperkőc fiúcskák, magassarkúban botladozva bicegő lányok és a számomra kiismerhetetlen réteg, ahová a fent említett elvont és ugyanakkor őrületes zsenik tartoznak, akikről elsőre és még utána is azt mondanám; hülyék. S mivel nem szeretek ítélkezni, meg amiért boldogok a sajtkészítők és a heringek, holnap vagy azután leállok beszélgetni egyikükkel, remélve, hogy nem melegebb éghajlatra küld, hanem valami szép havas tájat ajánl, már most hiányzik a tél.
ui.:
Az a baj, hogy ezzel már nem lehet mit kezdeni. A filmnek vége, most már csak a popcornt lehet(ne) feltakarítani, de kinek van kedve ahhoz? Hát, nekem biztosan nincs. Nomeg, amíg nem szólt, nem is zavart... És nem "segíteni" akar, inkább félvállról odaböki, hogy aztán rosszul érezzem magam. Sikerült, valóban sikerült. És akkor a bűvös mondat: "Minden embernek napi 300 érintésre van szüksége"... Legyen inkább 400, abból 99 ököllel, ha kérhetném.
Nem, nem bántott meg. Gyakorlatilag tényeket közölt, amikkel nem akartam tisztában lenni... Védekező mechanizmus, az agyam minden lakója szőnyeg alá söpörte. Látványra olyan, mintha elefántot vagy narvált dugdosnék, tehát észrevehető, de magam sem kerestem-kutattam ezt. Ő meg csak rámutat, a szőnyeg eltűnik, az elefánt vagy narvál meretten bámul rám, afféle "Látod, vagyunk" tekintettel. Jó-jó, tűnjetek el srácok.
De nem tűnnek el. A narvál a szarvával bökdös, az elefánt a nyakam köré tekeri az ormányát, beállt állapotomat idézve ernyedek el és csak az Isten tudja (vagy nem), hogy mire gondolok, egészen addig, míg azt nem ordítom, hogy igen, igazatok van állatok, neked is, okos ember, és tényleg ideje volna a másik irányt preferálni, csak képzeljétek, nem megy.
Csak... Olyan kellemetlen lenne mindezt úgy, hogy nekik meg se magyaráztam. De, már vagy ezerszer, de mondom, nincs mit tenni. Akkor most megint én érezzem rosszul magam, mert ez a cél? Vagy az a cél, hogy ne legyen Cél? Ja, ez logikus is lenne...
Olyan makacs vagyok. Aztán ezzel tud-e valaki kezdeni valamit? Ugyan-ugyan.
Írom itt a végeláthatatlanul összefüggéstelen és mégis összefüggő kilométeres mondataimat, ti pedig elolvassátok és kérdezitek: Miért? (Miért olvastad el vagy miért nem írok normálisan?)
Mert a válasz mindenre kéznél van. Csak üsd fel azt a nyomorult könyvet és bökj rá a megfelelőre. Nekem például azt mondta, Észak-Amerika.
A kegyelem
Hajnal még az éj
S mégis vaksötét
Benne minden állat
Megdermed s fél
Ki látja
Hajnal még az éj
S sehol sincs a Nap
Nem nyugszik soha
Harmatban sem kél
Fel többé
Hajnal még az éj
Mégsem fiatal
Ki éli és álmodja
Számára nincs veszély
Ez új kezdet
Hajnal még az éj
S nemsoká' virrad
Az ég vörös alja
Magaslik s mély
Csend űl
Hajnal még az éj
S épp oly' kiszámíthatatlan
Akár bordélyban
A nő kinek a kéj
Gyilkos szeretője
Éjjé vált a hajnal
Noha nem akart
De akaratot nem őriz
Üggyel s bajjal
Eltűnik a lét
What if I were smiling and running into your arms...? Would you see then what I see now?
Tényleg?
- Te, te mondd csak, Te tényleg az vagy, akinek hiszlek?
- Hát, én nem is tudom.
- Te, te tényleg az vagy?
- Úgy vélem. Ön szerint?
- Megállapításaim szerint, te az vagy, akinek gondollak.
- Kérem, ez relatív.
- Miért? És egyáltalán mit jelent a szó, a maga nemes egyszerűségében?
- Feltételezem, hogy sosem járt ott.
- Hol? De most tényleg mondd meg, hogy hol?
- Hát, ahol osztogatták a diplomákat.
- Nem, tényleg. Az mit jelent?
- Áá, hagyjuk kérem, meguntam a társalgást.
- Ezt annak nevezed?
- Magam is úgy vélem, barátom.
- De hiszen nem is ismerlek!
- Ugyan! Maga mókamester!
- Szerintem Te nem vagy észnél.
- Meglehet, kérem. Bármi lehetséges.
- Valóban?
- Hát mégis járt ott?
- Hol, mondja, kérem?
- Hát tudja... Vagy mégsem?... Pedig ismerni vélem.
- Jópofa vagy.
- Gúny?
- Akár. Bár jobban szeretem a csokoládét.
- Oh. Tudja, én világ életemben szerettem a virágokat.
- Milyen fennkölt.
- Azt hiszem, összekevertem valakivel. Bocsásson meg.
- Ugyan, nem tesz semmit.
- Akkor megmondaná, kérem, hogy merre találom azt a folyosót?
- Persze. Hát hogyne. Na, de várjunk csak! Hiszen Te az vagy, akinek hittelek.
- Kérem, az olyan relatív.
- A szó értelmét tekintve valóban. De én tudom, hogy ki vagy.
- A fenéket!
- De! Hiszen ismerem az apádat.
- Nincs.
- Hogy érted?
- Volt, aztán meg elveszett. Ha jól tudom Alaszkában falta fel egy bálna.
- Jajj, sajnálom, kérem.
- Ugyan, szóra sem érdemes. Senkim sem volt.
- Nahát. Maga szakasztott a másom.
- Tényleg?
- Ha én mondom.
- Van fia?
- Volt.
- Részvétem.
- Hagyja csak. Eleget kapok így is a sajnálkozó tekintetekből.
- Elhiszem. És jó?
- Felettébb mókás.
- Na, látja, annak örülök.
- Mondja, maga kinek gondol engem?
- Ha azt mondanám senkinek, azt hinné, hogy mágus vagyok, nemde?
- Frappáns. Tényleg le kéne már tennem a beszédről.
- Már rég abbahagytuk, tudja?
- Soha. Maga meg én örökké itt vagyunk.
- És mióta beszélünk?
- Idestova húsz éve.
- Na ne mondja!
- Meglepő, mi?
- Két pohárral kérek.
- Jómagam is.
- Aztán hogy megy sorod?
- Magázlak.
- Mióta?
- Húsz nyamvadt éve. De te mindig megszeged. Mert makacs vagy. És elegem van ebből.
- Csigavér.
- Sosem ittam.
- Látja, még én se.
- Itt az idő.
- Húsz éve ezt mondod.
- Miről beszélünk húsz éve?
- Arról, hogy ki vagy te és én.
- Mi?
- Maga meg én. Úgy ám.
- Szerintem Ön teljesen bolond.
- Nem én ülök itt húsz éve magányosan.
- Dehogyisnem.
- Ketten.
- Kettő az már nem magány. Tömeg.
- Sokan volnánk?
- Meghiszem azt.
- Fegyvere van-e?
- Volt, kérem alássan.
- No! Hát aztán mi lett véle?
- 13 éve Maga odasétált hozzám, meglőtte a lábam vele, és akkor mind a ketten megfogadtuk, hogy többet ilyet soha.
- Hogy röpül az idő.
- Nemrégiben még egyedül voltam...
- Mikor?
- Húsz éve talán.
- És mi lett?
- Jöttél.
- Mindig azt teszem.
- Kinek gondolsz?
- Már nem is tudom.
- Tényleg?
- Nem.
- Hát akkor?
- Pontosan tudom, hogy ki vagy. És azt is tudom, hogy nem vagy. És már húsz éve itt ülök a kávém mellett, de még egy csepp sem fogyott, mert szóval tartasz. A szakállam is ősz miattad.
- Maga kibírhatatlan.
- Csakugyan.
- És még meddig?
- Negyven éve ismerlek. Szeretlek. Tudom, hogy te is.
- Nem is ismerem magát.
- Akkor a mihamarabbi viszontlátásra, kérem alássan.
- Húsz éve. De egyszer visszakapod.
Mire nem bukkan az ember... Nem mostani, sőt, és látjátok ott azt az apró utalást? Nahát.
pourtoi.
(Én igazán egyszerű ember vagyok.
Néha értetlen és sokszor össze-vissza beszélek, főleg, ha zavarban vagyok. Sors úr is tudja, ezért volt ma olyan napom, amilyen.
Kezdődött azzal, hogy a biztonsági őr kérdőlegesen nézett rám az Irodában, mire én biccentéssel feleltem... Nem is tudom, pontosan mi járt akkor az agyamban, mindenesetre nem mondott le rólam, odasétált és megkérdezte, mi végett vagyok ott... Én illedelmesen válaszoltam, pedig idegenekkel nem szabad szóbaállni. Ő igazán közvetlen volt, az én fenyegető levelemre ráhúzta a szerelmes levél jelzőt, mintha cukkolni akart volna, mert valahonnan tudta, hogy én sosem kapok olyasmit. Lehet, hogy a homlokomra írták... Majd lemosom.
Miután látta rajtam, hogy riadt nyuszi vagyok, eligazított, vázolta a teendőket. Értetlenkedésem ezzel kezdetét vette, s egészen addig tartott, míg ki nem léptem az épület ajtaján. Gondoltam, ketten hülyének néznek... Túlélem, szerencsére ennyi volt az idegen terepen való ügyeskedés, kevésbé ügyesen.
Mentem a megbeszélt helyre, elfelejtve a tény, miszerint arra tanyázik a barna, akivel reggelente mosolyt váltunk. Láttam rajta, hogy szólna, de még égett a cigaretta az ujjai között. Ekkor váratlanul elpattintotta, belül minden bátorságát három lépésre összpontosította, s az akció sikeres volt. Épp mikor azon kuncogtam magamban, hogy biztos nem mer majd... De mégis. Én pedig már nemcsak a hidegtől voltam pirospozsgás, zavarodottságomban a rövid szóval jellemeztem ezt a fárasztóan hosszú napot... Bizonyára rájött a turpisságra, az idétlen arcom mindig elárul.
Nos, igazán egyszerű. Ember vagyok.)
ui.: Soha többet nem írok ilyesmikről, én vagyok, de... annyira mégsem. Dászvidánnyá.