a.) Barbárok, Móricz után szabadon. (vázlatszerűség)

Megjött a hús. A családfő keményen vágja le az asztalra a vérbe fagyott hullát. Hidegen csak annyit böfög nejének, hogy nehogy megint olyan szart kelljen ennie, mint a múltkor. A tetem nem remeg. Nem fél. Csak én félek, ki kívülről bámulom a családot. Szétbontják, megsütik. Megint az asztalon hever, ezúttal tányéron, élet-színűen. És tép az egyik, tép a másik, mindenki kézzel, mindenki mohón, a zsír fröcsög, az ujjaik, a karjuk, könyékig mindenük Állat. Szörcsögnek fölötte, csámcsognak, még hahotáznak is, csak úgy repül a jószág, erre-arra. Hát valóban nem változtak semmit. Még mindig mindegyik disznó.

 

b.) Tudom- tudom, kicsit megint groteszk, pedig legszívesebben a megerőszakolt marha metaforával indítottam volna. Valamikor majd lesz belőle valami normális írás, ami nem csak annyi, hogy míg az étel melegszik a mikróban gyorsan elolvasod.
És úgy amúgy, nem tudom, Amerika mennyire volt boldog a ténytől, miszerint felfedezték (szegény-szegény indiánok), de én nagyon örülök, csak remélem, hogy időközben nem derül ki, hogy össze lettem tévesztve egy indiai fakírral.

 

c.)