Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

Here we come

Ez a bejegyzés már régóta érik bennem, rengeteg kiváltó oka van és szinte minden inspirációként hat. 6 évvel ezelőtt nem tudtam, hogy mit akarok. Az orvosira készültem, mert ezt hozta elő belőlem az örökös megfelelési kényszer. Ezt persze a családban senki nem tudta/vette észre, így mikor más irányba indultam, én voltam a következetlen, megbízhatatlan gyerek. "Mit akarsz csinálni?" "Mi akarsz lenni?" Azt mondtam biológus. Dehogy akartam biológus lenni. Ami az egészből igazán érdekelt, megtanultam, azóta is foglalkozom azokkal a bizonyos témákkal, de ennyi az egész. Most füves vagyok. A holland jó választásnak tűnik, könnyen megy, szívesen csinálom, szeretem az iskolát. Csak a fránya kérdés még mindig megüti a fülem olykor: "Mit fogsz csinálni?" Erre a lehetséges válaszok valamelyikét adom, és mindenki nyugtázza, hogy jó úton haladok. Pedig ez sem az. Az utóbbi időben a felnőtté válás mibenléte érdekel. Dobálózhatunk nagy szavakkal, mint erkölcsösség, családalapítás, jólfizető állás, magas pozíció, önállóság... De számomra az egész lényege a példakép-választás. Lehetne Ő például az okos ember. Egy darabig volt is, nagyjából 5 évvel ezelőttig. Akkor megtaláltam valamit. Már megint Alaszka, igen. Megint. Még mindig. Örökké. Az élet úgy hozta, hogy hamarosan ujjcsettintésre elérhetem és el is fogom. Az én példaképem az az ember, aki mindent maga mögött hagyott, hogy találjon egy kis nyugalmat, csendet. Önmagát. Én ebben látom a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy olyan ember lehessek, aki lenni akarok. Aki tanul a hibáiból és nem ismételgeti azokat. Aki nem zavar ugyan sok vizet, de felkavarja még a pocsolyát is. Úgy akarok meghalni, hogy elmondhassam magamról: az voltam, aki akartam lenni. Úgy életem, ahogy jónak láttam és nem hagytam veszni egyetlen olyan pillanatot sem, amit később hiányolnék az életemből. 
Még nem sikerült elérni ezt, de biztos úton haladok efelé és előbb-utóbb célba is érek. Nem lábnyomokat akarok hagyni. Egy élet munkáját. Ezen dolgozom.

 

Ik kan niet thuis gaan

21 év. Kevés, nemde? Nos, arra épp elég, hogy az ember életreszóló leckéket tanuljon. Például azt, hogy a biztonságos alom még mindig nincs biztonságban sehol máshol. Vagy azt, hogy a naivitás nagy bajba keverheti az embert. Sőt, akár azt is, hogy mindegy hány évesek vagyunk, akadnak olyanok, akik semmiből sem tanulnak. Soha.

Ha könyv lenne az élet, minden fejezetének tudnám a címét. Néha láthatatlanul is vissza-visszalapozgatom, és a nagy bólintások mögött hümmögések zörögnek. Hát ezt nem kellett volna... Aztán mégis mindig az a vége, hogy örülök, mert izgalmas volt (eddig legalábbis). A jövőbeni lapokra nézve csak azt tudom, hogy új filozófiámmal akár vallást is alapíthatnék, de nem teszem, ez a játék maradjon a Németh Sanya-féléké.

 

Maskeren: Tell me sweet little lies

Kardigánemberek. Ők a legvonzóbb fajta. Ki tudja miért, de mindig máshogy hatnak. A szín, a fazon, van-e kapucni vagy nincs, zsebes vagy zsebtelen... Mind jelent valamit. Például Kurt zöld "szvettere" nem pusztán azért volt ideális választás anno, mert a gyönyörű szőke hajához passzolt, hanem mert kisugározta azt az ősnyugodtságot amit vagy a drogok tápláltak belé vagy az alkohol, de mindenesetre ez akkor és ott kiadta a színt.
Vagy a srác az egyetemen, akit asztaltársamul fogadtam. Pontosabban ő engedte, de én voltam a választópolgár, mint mindig. Szóval ott ült teljesen belepistulva a laptopjába és a felettébb szürke kardigánja megbabonázott. Egyrészt konstatáltam, hogy ez nekem jobban állna, másrészt ez a fenemód zavaró ellentét... Szürke. És én ezen gondolkodom. A szürke negatív jelző. Most mégis pozitívnak hat. Bizonyára nem ez volt a célja, sőt, gyanítom csak leakasztotta a szekrényből, mert ez még éppen pont tisztának volt nevezhető, vagy ha nagy ficsúr, akkor meg milyen trendi lesz idén is a szürke, még akkor is, ha anyu ma nem vasalta élére és mégsem galléros és nem felnőtt férfi benyomását kelti inkább csak amolyan egyszerű srác vagyok az utcából jelleget ad. Akkor most melyik? Maradtam utóbbinál és magamban mormogtam, hogy hogy vagyok képes ezen ennyit filozofálni... El is mosolyodtam talán, mert egy röpke pillanatra felnézett a monitor mögül. Szeretem a kék szemeket.
De a legkomolyabb mindközül a kardigántól mentes kardigánember. Már-már azt hiszed, valós képet fest, hogy teljes önmegvalósításában n i n c s  r á  s z ü k s é g e. Mekkora tévedés kérem! A legkomolyabban állítom, hogy ezekre 60 kardigán kerül per nap, láthatatlanul. Egy a kávéhoz, amikor méla, egy a reggelihez, amikor gondolkodó, egy az újságoshoz, amikor elhiszi, hogy ez az élet, egy a metróra, amikor félelmetesen komor, egy az aluljáróban, amikor bohém, egy a munkahelyre, amikor felelősségteljes, egy az ebédhez, amikor vonzó, egy a cigiszünetre, amikor kéjenc, egy a munka végére, amikor igazán kimerült, egy a hazaútra, amikor szabad, egy a tévézéshez, amikor egyszerű, egy a vacsorához, amikor fontosnak hiszi magát, egy az esti forró kakaóhoz, amikor gyerek, egy a fogmosásnál, amikor fontosnak é r z i magát, egy az altatóhoz, amikor beteg, egy az ágyban, amikor álmodozó, egy az álomhoz, amikor boldog (hogy neki is megy ez) és egy utolsó az ébredéshez, amit levet. Akkor önmaga. Csaló, ámító, csalódott, önmarcangoló. Ember. És kezdődik az újabb nap.

Én ma a feketét választottam. A szűket. Igazi bölcsész... Kedden meg a kék lesz, hogy holland legyek, szerdán franciásan szürkés/fekete... Holnap pedig... Meztelen.

 

you think you own whatever land you land on

Ott ültünk az asztalnál. Nem szóltunk egymáshoz, nem néztük a másik arcát, nem kémleltük, hogy hová csúsznak a kezek. Meredten tespedtünk és bár biztos nem lehetek benne, de ő is füstöt fújt. Belekortyoltam abba az édeskés italba, a vérnyomásom az egekben volt és hirtelen hagyták el a szavak a számat:
- Te mit szeretsz?
- Utálom ezt a kérdést. Utálok mindent megmagyarázni, válaszolgatni valakinek, aki igazán tudja.
- Mit utálsz még?

Akkor beállt a csend. Hallottam, ahogy nagyot nyel, göröngyösen csúszik le minden csepp abból az eddig édes, most mégis méregizű löttyből.
- Téged. És te?
- Én is.

Tökéletes összhangban megegyeztünk, akkor már láttam a szembogarát és éreztem a kezét a térdemen. Egy darabig így ücsörögtünk, aztán könnyezni kezdtem a szemmaró füsttől. Ő természetesen félreértette, azt hitte a párává vált szavakat siratom, ahelyett, hogy ízlelgetném őket és újra megédesítenék az italom.

- A meg nem értést is.
- Értem.

Ó, dehogy értette. Hogy tudta volna, hiszen mindig sötétben tapogatóztunk. Ő már a nappal embere lett, én még mindig a felhőket söpröm a szívteraszról és olykor szemembe szökken egy-egy esőcsepp is. Talán párat megtartok. Rossz napokra.

 

 

Minden kérdés maga a válasz

Arcába vér tolult. A hiperventilláció émelyítő érzése önsajnálattal átitatott keserűséggel párosult. A kés hegyén még alvatlan vörös folyadék csillogtatta a torz tükörképet. Zsibbadtan tekintett megmentőjére. Rosszabbik énje kellemes csókot lehelt szemhéjára, a nyál a ráncokra száradt. Kívánatos képek lepték el elméjét. Boldog időkbe dobbant a szíve. Lassan, vontatottan. Csendben köszöntötték a kínt belső világában. Leállás a gyárban. A munkások alszanak. A kés hegyén remeg a vörös kocsonya. Ez a vég. De a történet folytatódik. Még forog a film, csak a fogaskerekek maradnak némán a helyükön.

People need to learn how to let me go only because i always need to go.

Láttál már vérebeket marakodni? Ahogy egy cafat húst tépnek a nyáltól habzó szájak?
Tegnap nagyon szépen sütött nap. Melegen, áthatóan. Forrón. El is égtek a kutyák. A hús meg rohadásnak indult. Érthető, egyes erőkkel szemben nincs hatalom. Az úttest mellett addig hajladozó virágok is kihúzták magukat, ebből ők is kérnek. A talpamra égett a beton. A bőrömre pedig illatok. Megint tavasz van? Hiszen ez augusztus. Mekkora keveredés lett úrrá a világon...

A vadak vadászt lőttek. A kutyák elcsitultak. A hús még ott bűzölög... De nem jönnek a legyek.

 

Csábítóbb a dögszagnál

"Fussatok, bolondok!" Mondta Szürke Gandalf, és eltűnt a mélyben. Aztán Fehér lett és erősebb. Nem, tudom, hogy nem lehetek Ő, nekem sosem lesz olyan gyönyörű szakállam. De valami hasonló, igen.

Az ömlengés sosem volt az én asztalom, vagy legalábbis ritkán. Most is inkább csak annyit írnék, hogy nyertem a lottón. Pontosabban már korábban, de most érzem igazán az ízét. Kissé keserédes, meg kell hagyni, de nem is én lennék, ha nem ez esne a legjobban. Nem megrészegít, kijózanít. Rengeteg dolog kapott most értelmet. Nem mind, de majd a következő mérföldkőnél (mikor 4x7 éves leszek) a többi is kiderül.

 

Wass Albert: A viharról...
"Figyelted, hogy kezdődik?
Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan a hegy és a völgy. A levegő megáll fölötted, mintha ásítana.
Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong. Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet. Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai.
A fák is őt nézik valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok. Egy kis levél, valahol az egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén és iszonyú gyorsan közelítenek.
Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen meghallod a fenyvest zúgni.
Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal, eszeveszetten a vészkolompot.
Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi.
Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék ropognak. A halál hidege végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol.
Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltan lapulnak a földhöz. A föld remeg.
Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja.(...)"

 

...Fussatok, bolondok.

Tévedtem.

Az élet egy erdő. Nem petricsésze, nem leves, nem müzli, nem alma, Erdő.
Volt egy ösvényem. Egy örökkévalóságig jártam rajta. Gyűjtögettem, halásztam, lefeküdtem, felkeltem. Nem voltam ébren, csak éber. Igen, egészen úgy hangzik, mint egy létösszegző novella... Leszámítva, hogy az enyém még nem ért véget. Elkezdődött. A fák másként hajladoznak, a fények nem kergetőznek, a vadak elmennek mellettem, elkerülnek. Más lett a világ. Más voltam. Más lettem. Ezen már semmi nem változtat, az sem, ha letarolják az egészet. Ez itt és most kimondatik: Megszülettem. Eltévedtem.

 

 

De élvezem.

A huszonkettes csapdája

A szívem és az eszem mostanában együtt vedelnek. A minap is azon kaptam magam, hogy bódultan feküdtem le és képtelen voltam elaludni. Ment a tivornya.
Tudjátok, egy időben nem kedvelték egymást. Ész mindig flegma főnököt akart játszani, Szív meg aztán ment a saját feje után. Mint Kossuth és Széchényi. (Klassz szerveim vannak, igen.) Aztán nem is olyan rég történt, hogy barátok lettek. Végülis egy vihar alkalmával egymásba kapaszkodtak és mindketten behódoltak a másiknak. Nem mondhatnám, hogy "átvészelték", mert azóta is tart. Együtt hánykolódunk a végtelennél is végtelenebbnek tűnő óceánon és mind a hárman, Ész, Szív és jómagam, boldogok vagyunk. Otthagyjuk a protkónkat, ez mondjuk biztos, még három ekkora barmot, a vesztünkbe úszunk... Úszunk a fenéket! Csak dobál és dobál és dobál...

A vihar.

...és Alaszkában valahol felsír egy favágó.

Nagy szélhápos vagyok. (igen, hápos.) Itt ülök délután kettőkor egyetlen köntösben és épp arról akarok írni, hogy hazudok. A felhördülés hiábavaló, ez tény. És még tudok is róla. Ja, persze, hogy szándékos.
Hazudok magamnak. Neked is. Csak kevés embernek nem, de tán még azoknak is. Például akkor, mikor azt mondom: Jóreggelt! És nyilván nem abban hazudok, hogy ezt kívánom, inkább azzal a Bambisan szelíd mosollyal, amit mindenki kételkedve fogad eleinte, aztán beleszeretnek. Hazudok, mikor azt akarom, szeress belém. Pontosabban a későbbiekben, mikor már nincs visszaút, hazudok arról, hogy erre vágytam. Mert minden kihaénnemség és karakánság és nagypofa és tudatosság ellenére be kell vallanom töredelmesen: beszari vagyok. Legalábbis egy idő után. Főleg akkor, ha örökké, komolyan és szüntelenül. De tudod miért, nem? Mert baromság.
Akkor hazudok még oltáribbat, mikor letagadom, hogy a macskám az egyetlen lény, akivel tényleg mindent megbeszélek. Jó hallgatóság, néha túlságosan is. De nézd, most megint reflexből jött, igazából nem beszélek én hozzá annyit, csak minden héten egyszer-kétszer. (túlon-túl intelligens)

Hazudok, mikor azt írom, ezzel vége a bejegyzésnek, mert 1: jön még egy vers, 2: szívesen sorolnám tovább, ha nem szeretném elhitetni, hogy őszinte vagyok.

 

Haldokló

És lent a mélyben összeérünk
Szeretkezünk, elvetődünk
Aztán összenyom a világ súlya
S leszünk Semmi, együtt, újra.