Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

Here we come

Ez a bejegyzés már régóta érik bennem, rengeteg kiváltó oka van és szinte minden inspirációként hat. 6 évvel ezelőtt nem tudtam, hogy mit akarok. Az orvosira készültem, mert ezt hozta elő belőlem az örökös megfelelési kényszer. Ezt persze a családban senki nem tudta/vette észre, így mikor más irányba indultam, én voltam a következetlen, megbízhatatlan gyerek. "Mit akarsz csinálni?" "Mi akarsz lenni?" Azt mondtam biológus. Dehogy akartam biológus lenni. Ami az egészből igazán érdekelt, megtanultam, azóta is foglalkozom azokkal a bizonyos témákkal, de ennyi az egész. Most füves vagyok. A holland jó választásnak tűnik, könnyen megy, szívesen csinálom, szeretem az iskolát. Csak a fránya kérdés még mindig megüti a fülem olykor: "Mit fogsz csinálni?" Erre a lehetséges válaszok valamelyikét adom, és mindenki nyugtázza, hogy jó úton haladok. Pedig ez sem az. Az utóbbi időben a felnőtté válás mibenléte érdekel. Dobálózhatunk nagy szavakkal, mint erkölcsösség, családalapítás, jólfizető állás, magas pozíció, önállóság... De számomra az egész lényege a példakép-választás. Lehetne Ő például az okos ember. Egy darabig volt is, nagyjából 5 évvel ezelőttig. Akkor megtaláltam valamit. Már megint Alaszka, igen. Megint. Még mindig. Örökké. Az élet úgy hozta, hogy hamarosan ujjcsettintésre elérhetem és el is fogom. Az én példaképem az az ember, aki mindent maga mögött hagyott, hogy találjon egy kis nyugalmat, csendet. Önmagát. Én ebben látom a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy olyan ember lehessek, aki lenni akarok. Aki tanul a hibáiból és nem ismételgeti azokat. Aki nem zavar ugyan sok vizet, de felkavarja még a pocsolyát is. Úgy akarok meghalni, hogy elmondhassam magamról: az voltam, aki akartam lenni. Úgy életem, ahogy jónak láttam és nem hagytam veszni egyetlen olyan pillanatot sem, amit később hiányolnék az életemből. 
Még nem sikerült elérni ezt, de biztos úton haladok efelé és előbb-utóbb célba is érek. Nem lábnyomokat akarok hagyni. Egy élet munkáját. Ezen dolgozom.

 

Ik kan niet thuis gaan

21 év. Kevés, nemde? Nos, arra épp elég, hogy az ember életreszóló leckéket tanuljon. Például azt, hogy a biztonságos alom még mindig nincs biztonságban sehol máshol. Vagy azt, hogy a naivitás nagy bajba keverheti az embert. Sőt, akár azt is, hogy mindegy hány évesek vagyunk, akadnak olyanok, akik semmiből sem tanulnak. Soha.

Ha könyv lenne az élet, minden fejezetének tudnám a címét. Néha láthatatlanul is vissza-visszalapozgatom, és a nagy bólintások mögött hümmögések zörögnek. Hát ezt nem kellett volna... Aztán mégis mindig az a vége, hogy örülök, mert izgalmas volt (eddig legalábbis). A jövőbeni lapokra nézve csak azt tudom, hogy új filozófiámmal akár vallást is alapíthatnék, de nem teszem, ez a játék maradjon a Németh Sanya-féléké.