Ma láttam egy majdnem-jó-faszit a buszon. (igen, megint a Buszon) Kicsit ismerős volt, de nem törődtem vele, csak néztem, hogy milyen széles a háta. Aztán beugrott. Amikor még apró elsős voltam, ő volt a padtársam. Elég rossz fiú volt. Mindig rágta a száját, ettől úgy nézett ki, mint aki folyton málnaszörpöt iszik és nem törli le a piros csíkot az ajka fölött. Az apja verte. Általában szíjjal, erre különösen büszke volt Henrik, az már valami, ha apa a szíjat sem restell elővenni. Szerette is. Mármint az apját biztosan. Olyan hihetetlen... Most bőrkabátot visel (tán a hegek helyett is) és bajsza van. Próbáltam szemmel szugerálni, de azt hiszem napszemüvegen keresztül már nem vagyok olyan hatásos, mint hittem. Tulajdonképp nem tudom, mit mondtam volna neki a szián és a derégláttalakon kívül. Valahogy mégis éreztem a késztetést. Pedig hányszor bántott ő is... Utáltam mellette ülni. Féltem is tőle. Aztán a rossz viszony akkor enyhült, mikor kihúzott karácsonykor. Kaptam tőle egy rajzot, amin egy télapó volt meg az olimpiai karikák(?) és pár kavicsot. Mindezt utólag, mert a hivatalos ajándékozáson nem volt ott. Én nagyon sírtam és miután megkaptam az ajándékom, még düh is volt bennem. Mi sem voltunk gazdagok, sőt, állítom rosszabb volt az én helyzetem, mint az övé, anyagi szempontból, de mégis tudott adni anyukám párszáz forintot, hogy ugyan vegyek már egy csokit xy-nak a rajz-képeslapom mellé. Aztán továbbgondoltam a dolgot. Én, a bölcs és jóságos Mele végül megértettem, hogy ez nagyszerű ajándék. A kavicsokat már nem tudom, hová tettem, de a rajz biztos megvan valahol itthon...

Talán jobb is, hogy nem beszéltünk. Így azt képzelhetek róla, ami szerintem jó lehet neki.