Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

...és Alaszkában valahol felsír egy favágó.

Nagy szélhápos vagyok. (igen, hápos.) Itt ülök délután kettőkor egyetlen köntösben és épp arról akarok írni, hogy hazudok. A felhördülés hiábavaló, ez tény. És még tudok is róla. Ja, persze, hogy szándékos.
Hazudok magamnak. Neked is. Csak kevés embernek nem, de tán még azoknak is. Például akkor, mikor azt mondom: Jóreggelt! És nyilván nem abban hazudok, hogy ezt kívánom, inkább azzal a Bambisan szelíd mosollyal, amit mindenki kételkedve fogad eleinte, aztán beleszeretnek. Hazudok, mikor azt akarom, szeress belém. Pontosabban a későbbiekben, mikor már nincs visszaút, hazudok arról, hogy erre vágytam. Mert minden kihaénnemség és karakánság és nagypofa és tudatosság ellenére be kell vallanom töredelmesen: beszari vagyok. Legalábbis egy idő után. Főleg akkor, ha örökké, komolyan és szüntelenül. De tudod miért, nem? Mert baromság.
Akkor hazudok még oltáribbat, mikor letagadom, hogy a macskám az egyetlen lény, akivel tényleg mindent megbeszélek. Jó hallgatóság, néha túlságosan is. De nézd, most megint reflexből jött, igazából nem beszélek én hozzá annyit, csak minden héten egyszer-kétszer. (túlon-túl intelligens)

Hazudok, mikor azt írom, ezzel vége a bejegyzésnek, mert 1: jön még egy vers, 2: szívesen sorolnám tovább, ha nem szeretném elhitetni, hogy őszinte vagyok.

 

Haldokló

És lent a mélyben összeérünk
Szeretkezünk, elvetődünk
Aztán összenyom a világ súlya
S leszünk Semmi, együtt, újra.

Too young to live, too old to die.

Itt, kérem, mindenki zabál. Nem is pusztán arról van szó, hogy eszünk, nem. Sáskák vagyunk. Faljuk azt, amit lehet, de azt is, amit nem. Egymást is felzabáljuk. Gondolatokból, érzelmekből, emberekből táplálkozunk, és ami megmarad... Marad az utcán. Mint a hajléktalan, aki szétszórja a kenyeret, de még mindig enni kér. Mint a nő a vonaton, aki pánikszerűen tömi a szájába a kekszet, de ha megkérdeznéd, hogy mitől dagadt, azt mondaná, genetika/gyógyszerek. Persze mikor észrevette, hogy látom, hogy a gyereknek azért nem válaszol már 10 perce, mert nagyon éhes, elgondolkodik. Gyorsan mindent egyszerre nyel le és megszólal. Bár ne tenné. Ha lehet rontani az összképen, akkor csak azzal, hogy: "Hagyj már egy kicsit!" és megint a zacskóba nyúl. Pedig én úgy szeretek vonatozni... Na, ezek a mostani flörtök megint mások. Én a régieket szeretem. Döcög és zakatol és ilyenkor bennem is minden döcög és zakatol, eggyé válok a történelemmel és a jelennel (jövő nem, lásd Cím) és megszűnik minden homeosztázis bennem, mintha meg sem történne és mégis. Ezt csak a vonatok tudják.

Ahogy azt meg csak én tudom, amit.

 

ui.: az indiánok legindiánabb indiánja vagyok: már majdnem nem félek a pókoktól.

You almost killed me, honey.

Annyi mindent akartam mondani... De elakadtam. (Tudom-tudom, én mindig elakadok, de ez most más.) Egy hideg falnak támaszkodom. Remegnek a lábaim. Csak a libabőrből tudom, hogy ez a valóság. Elmész mellettem és annyit sem mondasz, sajnálom. Talán nem is tudod, hogy miattad van. Pedig látható jelei vannak. Sajnálom... Egyszerű szó, mégis félek, ha Te mondanád, az is hűvös lenne. A leheleted túl sokszor dermedt már az arcomra. Nem akarom újra érezni. Ezt is el szeretném modani. Megakasztasz.
Most selejtesdobozban vagyok a gyártósor mellett. Észrevehetnél, de nem akarsz. Erről nem veszünk tudomást. Azt hiszed élvezem. Sokat sírtam már ott, a dobozban. Még nem vittek újraönteni, még várnom kell. Vársz velem? Persze, hogy nem. Inkább úgy teszünk, mintha lennék. Miért csináljuk? Neked miért kell ez és én miért nem ordítok már végre? 
Kopott kövek vagyunk. Álszikrázunk. A sok súrlódás rajtad is nyomot hagy, rajtam is. Akár jó is lehetne, de nem az. Előbb is szólhattál volna, hogy így lesz. De mindig néma vagy. Így némultam el én is. Pedig annyi mindent kell még mondanom. Kellene, ha lehetne. Téged nem ilyen fából faragtak.
Hömpölygünk a vízesés felé. Azt hiszem, Te félsz. Én szeretem. Széttárt ágakkal csobogok. Próbálod megállítani a törzseinket, igaz? Utoljára azért még a képedbe vágok egy köszönömöt, aztán magamat korholom. Csak némán. A faiskolában is mindig rám kellett szólni. Ne fűrészeljem már magam.

Mégis sikerült.