Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

People need to learn how to let me go only because i always need to go.

Láttál már vérebeket marakodni? Ahogy egy cafat húst tépnek a nyáltól habzó szájak?
Tegnap nagyon szépen sütött nap. Melegen, áthatóan. Forrón. El is égtek a kutyák. A hús meg rohadásnak indult. Érthető, egyes erőkkel szemben nincs hatalom. Az úttest mellett addig hajladozó virágok is kihúzták magukat, ebből ők is kérnek. A talpamra égett a beton. A bőrömre pedig illatok. Megint tavasz van? Hiszen ez augusztus. Mekkora keveredés lett úrrá a világon...

A vadak vadászt lőttek. A kutyák elcsitultak. A hús még ott bűzölög... De nem jönnek a legyek.

 

Csábítóbb a dögszagnál

"Fussatok, bolondok!" Mondta Szürke Gandalf, és eltűnt a mélyben. Aztán Fehér lett és erősebb. Nem, tudom, hogy nem lehetek Ő, nekem sosem lesz olyan gyönyörű szakállam. De valami hasonló, igen.

Az ömlengés sosem volt az én asztalom, vagy legalábbis ritkán. Most is inkább csak annyit írnék, hogy nyertem a lottón. Pontosabban már korábban, de most érzem igazán az ízét. Kissé keserédes, meg kell hagyni, de nem is én lennék, ha nem ez esne a legjobban. Nem megrészegít, kijózanít. Rengeteg dolog kapott most értelmet. Nem mind, de majd a következő mérföldkőnél (mikor 4x7 éves leszek) a többi is kiderül.

 

Wass Albert: A viharról...
"Figyelted, hogy kezdődik?
Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan a hegy és a völgy. A levegő megáll fölötted, mintha ásítana.
Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong. Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet. Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai.
A fák is őt nézik valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok. Egy kis levél, valahol az egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén és iszonyú gyorsan közelítenek.
Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen meghallod a fenyvest zúgni.
Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal, eszeveszetten a vészkolompot.
Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi.
Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék ropognak. A halál hidege végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol.
Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltan lapulnak a földhöz. A föld remeg.
Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja.(...)"

 

...Fussatok, bolondok.

Tévedtem.

Az élet egy erdő. Nem petricsésze, nem leves, nem müzli, nem alma, Erdő.
Volt egy ösvényem. Egy örökkévalóságig jártam rajta. Gyűjtögettem, halásztam, lefeküdtem, felkeltem. Nem voltam ébren, csak éber. Igen, egészen úgy hangzik, mint egy létösszegző novella... Leszámítva, hogy az enyém még nem ért véget. Elkezdődött. A fák másként hajladoznak, a fények nem kergetőznek, a vadak elmennek mellettem, elkerülnek. Más lett a világ. Más voltam. Más lettem. Ezen már semmi nem változtat, az sem, ha letarolják az egészet. Ez itt és most kimondatik: Megszülettem. Eltévedtem.

 

 

De élvezem.

A huszonkettes csapdája

A szívem és az eszem mostanában együtt vedelnek. A minap is azon kaptam magam, hogy bódultan feküdtem le és képtelen voltam elaludni. Ment a tivornya.
Tudjátok, egy időben nem kedvelték egymást. Ész mindig flegma főnököt akart játszani, Szív meg aztán ment a saját feje után. Mint Kossuth és Széchényi. (Klassz szerveim vannak, igen.) Aztán nem is olyan rég történt, hogy barátok lettek. Végülis egy vihar alkalmával egymásba kapaszkodtak és mindketten behódoltak a másiknak. Nem mondhatnám, hogy "átvészelték", mert azóta is tart. Együtt hánykolódunk a végtelennél is végtelenebbnek tűnő óceánon és mind a hárman, Ész, Szív és jómagam, boldogok vagyunk. Otthagyjuk a protkónkat, ez mondjuk biztos, még három ekkora barmot, a vesztünkbe úszunk... Úszunk a fenéket! Csak dobál és dobál és dobál...

A vihar.