Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

Maskeren: Tell me sweet little lies

Kardigánemberek. Ők a legvonzóbb fajta. Ki tudja miért, de mindig máshogy hatnak. A szín, a fazon, van-e kapucni vagy nincs, zsebes vagy zsebtelen... Mind jelent valamit. Például Kurt zöld "szvettere" nem pusztán azért volt ideális választás anno, mert a gyönyörű szőke hajához passzolt, hanem mert kisugározta azt az ősnyugodtságot amit vagy a drogok tápláltak belé vagy az alkohol, de mindenesetre ez akkor és ott kiadta a színt.
Vagy a srác az egyetemen, akit asztaltársamul fogadtam. Pontosabban ő engedte, de én voltam a választópolgár, mint mindig. Szóval ott ült teljesen belepistulva a laptopjába és a felettébb szürke kardigánja megbabonázott. Egyrészt konstatáltam, hogy ez nekem jobban állna, másrészt ez a fenemód zavaró ellentét... Szürke. És én ezen gondolkodom. A szürke negatív jelző. Most mégis pozitívnak hat. Bizonyára nem ez volt a célja, sőt, gyanítom csak leakasztotta a szekrényből, mert ez még éppen pont tisztának volt nevezhető, vagy ha nagy ficsúr, akkor meg milyen trendi lesz idén is a szürke, még akkor is, ha anyu ma nem vasalta élére és mégsem galléros és nem felnőtt férfi benyomását kelti inkább csak amolyan egyszerű srác vagyok az utcából jelleget ad. Akkor most melyik? Maradtam utóbbinál és magamban mormogtam, hogy hogy vagyok képes ezen ennyit filozofálni... El is mosolyodtam talán, mert egy röpke pillanatra felnézett a monitor mögül. Szeretem a kék szemeket.
De a legkomolyabb mindközül a kardigántól mentes kardigánember. Már-már azt hiszed, valós képet fest, hogy teljes önmegvalósításában n i n c s  r á  s z ü k s é g e. Mekkora tévedés kérem! A legkomolyabban állítom, hogy ezekre 60 kardigán kerül per nap, láthatatlanul. Egy a kávéhoz, amikor méla, egy a reggelihez, amikor gondolkodó, egy az újságoshoz, amikor elhiszi, hogy ez az élet, egy a metróra, amikor félelmetesen komor, egy az aluljáróban, amikor bohém, egy a munkahelyre, amikor felelősségteljes, egy az ebédhez, amikor vonzó, egy a cigiszünetre, amikor kéjenc, egy a munka végére, amikor igazán kimerült, egy a hazaútra, amikor szabad, egy a tévézéshez, amikor egyszerű, egy a vacsorához, amikor fontosnak hiszi magát, egy az esti forró kakaóhoz, amikor gyerek, egy a fogmosásnál, amikor fontosnak é r z i magát, egy az altatóhoz, amikor beteg, egy az ágyban, amikor álmodozó, egy az álomhoz, amikor boldog (hogy neki is megy ez) és egy utolsó az ébredéshez, amit levet. Akkor önmaga. Csaló, ámító, csalódott, önmarcangoló. Ember. És kezdődik az újabb nap.

Én ma a feketét választottam. A szűket. Igazi bölcsész... Kedden meg a kék lesz, hogy holland legyek, szerdán franciásan szürkés/fekete... Holnap pedig... Meztelen.

 

you think you own whatever land you land on

Ott ültünk az asztalnál. Nem szóltunk egymáshoz, nem néztük a másik arcát, nem kémleltük, hogy hová csúsznak a kezek. Meredten tespedtünk és bár biztos nem lehetek benne, de ő is füstöt fújt. Belekortyoltam abba az édeskés italba, a vérnyomásom az egekben volt és hirtelen hagyták el a szavak a számat:
- Te mit szeretsz?
- Utálom ezt a kérdést. Utálok mindent megmagyarázni, válaszolgatni valakinek, aki igazán tudja.
- Mit utálsz még?

Akkor beállt a csend. Hallottam, ahogy nagyot nyel, göröngyösen csúszik le minden csepp abból az eddig édes, most mégis méregizű löttyből.
- Téged. És te?
- Én is.

Tökéletes összhangban megegyeztünk, akkor már láttam a szembogarát és éreztem a kezét a térdemen. Egy darabig így ücsörögtünk, aztán könnyezni kezdtem a szemmaró füsttől. Ő természetesen félreértette, azt hitte a párává vált szavakat siratom, ahelyett, hogy ízlelgetném őket és újra megédesítenék az italom.

- A meg nem értést is.
- Értem.

Ó, dehogy értette. Hogy tudta volna, hiszen mindig sötétben tapogatóztunk. Ő már a nappal embere lett, én még mindig a felhőket söpröm a szívteraszról és olykor szemembe szökken egy-egy esőcsepp is. Talán párat megtartok. Rossz napokra.

 

 

Minden kérdés maga a válasz

Arcába vér tolult. A hiperventilláció émelyítő érzése önsajnálattal átitatott keserűséggel párosult. A kés hegyén még alvatlan vörös folyadék csillogtatta a torz tükörképet. Zsibbadtan tekintett megmentőjére. Rosszabbik énje kellemes csókot lehelt szemhéjára, a nyál a ráncokra száradt. Kívánatos képek lepték el elméjét. Boldog időkbe dobbant a szíve. Lassan, vontatottan. Csendben köszöntötték a kínt belső világában. Leállás a gyárban. A munkások alszanak. A kés hegyén remeg a vörös kocsonya. Ez a vég. De a történet folytatódik. Még forog a film, csak a fogaskerekek maradnak némán a helyükön.