Az ember a szavak mögött. Mind az enyém, de mégsem én vagyok. Tudjátok, akik írnak (mindegy, hogy verset, novellát, regényt vagy egy végeláthatatlan körforgásba zuhant blogot), kettős életet élnek. Mind Clark Kentek vagyunk, olykor-olykor pedig világmegváltó gondolatokat felvonultató hősök. A két én sosem találkozik, legalábbis nem a valóságban.
Ma egy sorozat nézése közben kiborultam. Személyeskednem kell, mert ez segít. Az ember a szavak mögött nem más, mint a legerősebb leggyengébb alak, akit ismerek. Az átkozott Tiszta szívvel lírai alanya lehetnék, így csak valaki, akit abba nem írtak bele, de annyi év elteltével újra feltámasztotta a művet.

Valaki, akit dobál a tenger. Minden hullámmal hajótörést szenved, de mindig vissza kell mennie.

Már baromira unom. Ezt az egészet.