Az emberi kapcsolatok nehezek. Sokfélék, de valahol mind nehéz. Én az önfeladást hibáztatom. Mármint persze ezt nem valljuk be soha, de kicsit mindenkiben meghal valami egy akármilyen kapcsolat során. Hiába, ez nem csak rólunk szól, a másikról is. Nálam egy helyzetben csúcsosodik ki az egész. Akkor aztán azt kérdezem magamtól: biztos, hogy bármikor képes lennék ezt megszüntetni? Észre fogom-e venni, ha nem jó? És egyáltalán, ha ezt és ezt mondok, az neki hogy jön le? Ez már vajon sok? Ez biztosan kevés... De kicsit még húzni kell, különben kontrollvesztett leszek. Van kötelező önfeladás, önfeladás nélkül? Ezen gondolkodom egy ideje és nem igen találom a választ.

A gyeplőt mindenki szereti fogni. Ettől leszünk előnyösebb helyzetben, ettől érezzük nyeregben magunkat, ugyebár. És ahogy egy lovat egy seggel, egy gyeplőt egy kézzel. Olyan nincs, hogy te magad mellé engedsz valakit és ketten fogjátok, hiszen minden ember törekszik önérvényesíteni. Aztán az erősebb kutya "leteríti" a gyengébbet... Ami szintén csak úgy működik, ha a gyengébb elismeri gyengeségét, tehát kimondhatnám, hogy az emberi kapcsolatokban a szó nomád értelmében nem működik a mellérendelő viszony. Névlegesen emlegethetjük, de ez kósza álom csupán. Alá-fölé rendeltség, az van. Az van, ha döntésekről van szó, ha az a kérdés, kinek a családjához menjünk, hol és milyen filmet nézzünk meg, de még az ágyban is (ez nyilván csak szerelmi kapcsolatoknál jellemző, remélhetőleg). 
Nagy filozofálásomban arra jutottam, hogy igenis Én akarok fönt lenni. Mert ettől érzem magam jól, így vagyok Én. Ebben nincs önfeladás, csak fölény. Dehát mint írtam, ez így nem működhet... Szóval a kérdés adott: mi a megoldás? Nekem most az, hogy ezt leírtam, és talán egy kis időre nem ezen kattogok. Másfelől viszont szeretnék biztos lenni abban, hogy valahol a világban tényleg létezik az egyensúly és ha mást nem, a megoldás a fölénymegosztás. Csak nekem hangzik ez hülyén?