Az okos ember, aki előtt félek ostobaságot mondani, és akivel szemben gyakran megválogatom a szavaimat, nos... Mondott valamit, amin még most is gondolkodom, vagyis... Agyalnom kell ezen, mert zavar. Csípőből tagadtam, pedig... Igaza van. És ez bosszant leginkább.
Az a baj, hogy ezzel már nem lehet mit kezdeni. A filmnek vége, most már csak a popcornt lehet(ne) feltakarítani, de kinek van kedve ahhoz? Hát, nekem biztosan nincs. Nomeg, amíg nem szólt, nem is zavart... És nem "segíteni" akar, inkább félvállról odaböki, hogy aztán rosszul érezzem magam. Sikerült, valóban sikerült. És akkor a bűvös mondat: "Minden embernek napi 300 érintésre van szüksége"... Legyen inkább 400, abból 99 ököllel, ha kérhetném.
Nem, nem bántott meg. Gyakorlatilag tényeket közölt, amikkel nem akartam tisztában lenni... Védekező mechanizmus, az agyam minden lakója szőnyeg alá söpörte. Látványra olyan, mintha elefántot vagy narvált dugdosnék, tehát észrevehető, de magam sem kerestem-kutattam ezt. Ő meg csak rámutat, a szőnyeg eltűnik, az elefánt vagy narvál meretten bámul rám, afféle "Látod, vagyunk" tekintettel. Jó-jó, tűnjetek el srácok.
De nem tűnnek el. A narvál a szarvával bökdös, az elefánt a nyakam köré tekeri az ormányát, beállt állapotomat idézve ernyedek el és csak az Isten tudja (vagy nem), hogy mire gondolok, egészen addig, míg azt nem ordítom, hogy igen, igazatok van állatok, neked is, okos ember, és tényleg ideje volna a másik irányt preferálni, csak képzeljétek, nem megy.
Meg sem hallanak, ezért vállat vonok, majd az orruk alá dörgölöm azt, ami miatt a cirkusz a fejemben elkezdődött. Vagyis... Dörgölném, ha dacoskodó-féle lennék, de nem vagyok, ezért inkább kiröhögöm őket, a Paranoiás feliratú dobozba celluxozom mindet, kivájok pár lélegző-lyukat, és elmegyek aludni.
 
Kár, hogy nem megy, hasogat a fej.
 
Másfelől, biztosan aggódik. Nem is hittem volna soha, de most úgy érzem, lehetséges. És ő is hitegeti magát. Nem gondol közeli dolgokra-eseményekre-emberekre, csak egyre, ami egy feketén virágzó, de attól még Virágzó időszak volt. Szóval hiába beszélek én bármit is, neki is monoton zakatol az agya, és a végállomás is mindig ugyanaz, mondhatni, nem esett messze a fájától, ez valami örökletesség, ez vesz körül és ettől kéne megszabadulni, megszabadulnom, hogy miként, az egyelőre kérdéses, reménykedem benne, hogy már nem sokáig.
Csak... Olyan kellemetlen lenne mindezt úgy, hogy nekik meg se magyaráztam. De, már vagy ezerszer, de mondom, nincs mit tenni. Akkor most megint én érezzem rosszul magam, mert ez a cél? Vagy az a cél, hogy ne legyen Cél? Ja, ez logikus is lenne...
Olyan makacs vagyok. Aztán ezzel tud-e valaki kezdeni valamit? Ugyan-ugyan.
Írom itt a végeláthatatlanul összefüggéstelen és mégis összefüggő kilométeres mondataimat, ti pedig elolvassátok és kérdezitek: Miért? (Miért olvastad el vagy miért nem írok normálisan?)
Mert a válasz mindenre kéznél van. Csak üsd fel azt a nyomorult könyvet és bökj rá a megfelelőre. Nekem például azt mondta, Észak-Amerika.
 
 
Távoli viszlát, közeli ölelés.