Öregszem. Méghozzá elég látványosan. Legalábbis én észreveszem. Azokat a zenéket hallgatom, amiket eddig, de egészen másképp. Minden szóban, mondatban keresem az értelmet, tudni akarom, hogy pontosan miről szól. Persze sok olyan dal van, ahol egészen egyértelmű. És... Miután vége az épp játszott számnak, képek, színek, hangulatok támadnak le, olyankor kell egy papír elém. A megszokott ceruzám és... Kész egy alkotás. Nem szöveges, sokkal inkább nevezném grafikának. Hát, nálam ezzel jár az öregedés.
Meg van még pár mellékhatás. Mikor az a kettő rám van bízva, képes vagyok úgy viselkedni, mint... Úgy, ahogy nem vártam volna magamtól. Pedig nem szeretem az ilyesmit. S mégis. Szeretnék megszabadulni tőlük, de azért néha jó nézni, hogy miket csinálnak. Nálam ez abnormális.
A kezeimet vizsgálgatom. Mindig mindenki megjegyzi, hogy milyen szép, "művész-kéz", jajj, de puhák, bla-bla-bla. Aztán ilyenkor én is rájuk nézek... A sok ér elszínezi néha, ez nem szép. Meg eléggé érdes már az ujjaim tövénél... És megvannak a cipekedős párnáim is, az a négy kemény kis darabka. Régen nem így nézett ki.

De a legrosszabb. Kezdek egyre komolyabbá válni. Sosem voltam... Igazán gyerekes. Néha-néha, amikor már tényleg szükséges, előtör belőlem az állat is, hogyne, de alapvetően. Nagyon komoly. Nem csak abban nyílvánul meg, hogy a 'felnőtt társadalom' tagjai is keresik a társaságom, és nem is csak abban, hogy a korosztályommal kényszeresen tudok csak igazán jól beszélgetni... Egyszerűen minden mozdulatomból egy komoly ember tűnik ki. Aki megfontolt és mindig olyasmit mond ki, amivel mások nem vitatkoznak, inkább megköszönik. Ha olvasok, mintha egy idős ember bújná a könyvét. (Nem én mondtam, más.) Amikor főzök... Az a kettő az anyjuknak néz. Ha írok, olyan vagyok, mint Jack Torrance, a Ragyogás című filmből. (Örök kedvencem. Jack Nicholsonnal.)
Szóval... Ezek már veszélyes méretek.

 

Megyek, iszom a fiatalság folyójából. Kisses, hugs.

 

Ja, Radicsot meg imádjuk, ez ám a zene.