Mióta megint visszatértem a fejembe, hogy megbeszéljem a világ egetrengetően fontos dolgait magammal, rájöttem, hogy nagyon hiányoztam. Valakinek végre meg kellett kérdeznie tőlem, hogy merre tartok. Nos, én már nem is tudom. Minden ember iránytalálásra törekszik, ez tény, de egyesek könnyebben veszik az akadályt, mint mások. Talán azért, mert amíg egyes teszi a dolgát, másik folyton meg-megáll mérlegelni a döntéseit. És ezeken túl pedig ott kullognak a magamfajták, akik inkább gondolkodnak, mint haladnak. Mert amibe bele lehet kötni vagy gondolni, abba bele akarunk kötni vagy gondolni. Ékes példázat ez az írás is. Ahelyett, hogy bármi hasznosat csinálnék, leálltam leírni az agymenéseimet. Tulajdonképpen miért? Mert már kevésbé érzem a céltalanságot, inkább csak azt, hogy nem tudom mivégre vagyok ott, ahol, hovatovább, hol leszek, ha ezt befejeztem.

Az élet megint egy üres zacskó, amibe ha túl sokat pakolsz, végül kiszakad, és jöhet újra a beszerzés. A sokadik után persze evidens, hogy zacskót kéne váltani, de... Nem lehet.