(Én igazán egyszerű ember vagyok.

Néha értetlen és sokszor össze-vissza beszélek, főleg, ha zavarban vagyok. Sors úr is tudja, ezért volt ma olyan napom, amilyen.
Kezdődött azzal, hogy a biztonsági őr kérdőlegesen nézett rám az Irodában, mire én biccentéssel feleltem... Nem is tudom, pontosan mi járt akkor az agyamban, mindenesetre nem mondott le rólam, odasétált és megkérdezte, mi végett vagyok ott... Én illedelmesen válaszoltam, pedig idegenekkel nem szabad szóbaállni. Ő igazán közvetlen volt, az én fenyegető levelemre ráhúzta a szerelmes levél jelzőt, mintha cukkolni akart volna, mert valahonnan tudta, hogy én sosem kapok olyasmit. Lehet, hogy a homlokomra írták... Majd lemosom.
Miután látta rajtam, hogy riadt nyuszi vagyok, eligazított, vázolta a teendőket. Értetlenkedésem ezzel kezdetét vette, s egészen addig tartott, míg ki nem léptem az épület ajtaján. Gondoltam, ketten hülyének néznek... Túlélem, szerencsére ennyi volt az idegen terepen való ügyeskedés, kevésbé ügyesen.
Mentem a megbeszélt helyre, elfelejtve a tényt, miszerint arra tanyázik a barna, akivel reggelente mosolyt váltunk. Láttam rajta, hogy szólna, de még égett a cigaretta az ujjai között. Ekkor váratlanul elpattintotta, belül minden bátorságát három lépésre összpontosította, s az akció sikeres volt. Épp mikor azon kuncogtam magamban, hogy biztos nem mer majd... De mégis. Én pedig már nemcsak a hidegtől voltam pirospozsgás, zavarodottságomban a rövid szóval jellemeztem ezt a fárasztóan hosszú napot... Bizonyára rájött a turpisságra, az idétlen arcom mindig elárul.
Nos, igazán egyszerű. Ember vagyok.)

 

ui.: Soha többet nem írok ilyesmikről, én vagyok, de... annyira mégsem. Dászvidánnyá.