Mit is szeretnék mondani? Érzem, hogy írnom kell, már legalább három hete, és most, mikor végre elhatározom magam, üresnek érzem a világom. Nem nyomasztó, inkább békés. 
A változás megint hurrikánként söpört át a kies vidéken. Úgy látszik, másképp nem megy. Én persze azóta is kávéval ébredek, azóta is ugyanúgy járok, azóta is nézek emberek szemébe, de valahogy mégis más. Ha ez a vég, hát az nagyon derék. Szívesen lennék most személyeskedőbb, de még mindig nem vagyok. Már megint minden és semmi csak az állandó. Az életemre viszont pont úgy tekintek, ahogy kell. Előbb-utóbb megszűnik. Mindegy, hogy mit érünk el, mindegy, mint halmozunk fel, harácsolunk össze, az utójátéknak meg kell történnie. És ha már így van, miért szorítkozzunk elvekre úgy, hogy nem akarunk, mert nem jók azok a bizonyos elvek? Na ez az. Embernek maradni ebben az embertelen világban, mondom sokadszor. És pontosan tudom, hogy egyetlen valaki épp ellenkezőleg tekint rám, de azt is pontosan tudom, hogy a tükörből itt-ott én köszönök vissza. Hála és megbocsátás, kéz a kézben.

 

Megkímélhettük volna magunkat, de a hús meg a vér örök hajtóművek.