Eltűnődve andalogtam a verőfényben. Tavasz van? Nincs, de kísértetiesen hasonlít. Ismerős illatok, ismerős színek. Emlékek derengenek fel az agyamban, belém inal a sok felismerés. Két éve még... Három éve még... Négy éve még... Még minden előtt álltam, még mindenki előtt álltam, még menekültem. Aztán megérkeztem. Visszaérkeztem. Visszatértem az időhöz, az élet igájába fogott és a terhek nem mentek össze. Még zsibbadtam. Egy ideig nagyon zsibbadtam. A kilátástalan világból pedig nem jött válasz. Nem. Nem jött a válasz. Megint menekülni akartam. A kietlenség ezt szüli. Az ember elfut, el akar bújni, ne lássanak, ne lássak, ne akarjanak és én ne érezzek. Alaszka. Alaszka behálózott, a menekülésből kijőve átcsaptam rajongóba. Már nem kellett semmi, s mégis minden volt. Tejjel és mézzel fürdetve az alsó világ csábításában mindig Alaszka volt a megmentő. De megmentett-e igazán? Nem tudom. Nem ő volt. Én voltam.
Mert elesünk mi sokszor, a padlót nyaljuk tisztára, már a vergődés is nehéz, de az ember... Tudjátok az ember úgy van kitalálva, hogy elég hosszú és erős legyen a keze ahhoz, hogy felcibálja magát a felszínre. Miért? Mert esni-kelni kell. Azért születsz meg, hogy minden porcikádban érezd az igazi fájdalmat. Hogy mifélét, az mindegy. Csak úgy igazán éld át. És mikor már taknyod-nyálad egybefolyik, mikor már beszélni sem tudsz, mikor egyszerűbb lenne lecsúszni, leugrani, felvágni, elvágni, meghúzni, megcsavarni, Akkor, és csakis Akkor rázz le mindent magadról.
Így sétálgattam ma... És mert tudom, hogy honnan jöttem, sokkal jobb az egész.