Arc nélkül
Hang nélkül
Némán
Csak fel-felvillanunk
Egymás által kreált űrjeinkben
Egyedül, de mégis ketten
Feszülünk vadul
A valóság gerendáira
És megragadom a fonalát
Csak húzom magamhoz
Míg végleg nálam van
S aztán eldobom
Hogy a földön heverjen
Elázottan, szélütötten
Ide nem kell rím
Érezni is kín
Csak hagyom, hogy bármi legyen
Aminek meg kell, az megtörténjen
Mert olyan jó így
Képzelt bugyrokba lehelni nevünket
És nem megállni,
Hogy elsöpörjön a hév.

 

Ez nem vers, nagyjából nem tudom, mi ez. Beszélnem kell Élettel újra... Megint itt az idő.