Időnként meg kell tanulnunk azt szeretni, ami nekünk jó. Csak ez sem olyan egyszerű, ráadásul az ember nehezen hiteti el magával, hogy ami van, megfelelő.
Időnként jobb sodródni az árral. De annak egyrészt ára van, másfelől az agy előszeretettel túlkomplikál mindent.
Időnként nem kéne a jövővel foglalkozni. Ezzel meg az a baj, hogy mindig előrelátónak is kell lenni.
Időnként be kéne fognunk a szánk. Bizonyos emberek számára lehetetlen küldetés, akiknek sikerül, őket könnyen elnyomhatják.
Szóval arra következtetésre jutottam, hogy nem érdekel a sok bölcs tanács. Úgysem tudom azt szeretni, aki/ami nekem jó, úgyis mindig az árral szemben fogok haladni, úgysem tudom semmibe venni a holnapot és sosem fogom lenyelni azt, amit ki kell mondanom.
Például. Van az embereknek egy ilyen ostoba szokása, hogy szeretnek mindenből fesztivált csinálni. Ezzel még nincs baj, jó dolog elismerni, hogy ki főz a legjobban, vagy hogy mennyire sokszínű a disznóból készült ételek sora. Ma például a jótékony családi programszervezés keretén belül elnéztem erre a bizonyos mangalica fesztiválra. (Helyesebben mondva nem tudtam, hogy ez van, engem tőrbe csaltak galád módon, de nem leszek ünneprontó, "én imádom az emberek közelségét"-arc.) Teljes érdeklődéssel nézelődtem, megörültem a háztáji termékeknek, végre nem Európa mocskával tömik a népet, végre a hazai a nyerő. Aztán... Hát nem muszáj volt állatnézőset csinálni? Akkora karám, mint a kislányok babaháza, benne sok kedves és jóságos disznó és kismalac. Az emberek körbeállták és: "Fúj, nézd milyen undi a szőre!" "Jézusom de büdösek!" "Óóó, de picik, úgy hazavinném!" Mindehhez hozzácsapva a riadt arcokat, mikor egyik állat kínjában megmozdult. Nem hagyhattam szó nélkül, szörnyen bosszantott a szituáció, így csúszott ki a kicsi számon, hogy bizony egy-két nézelődő ember is mehetne a karámba, küllemre pont vágásérettnek tűnnek, egyébként pedig mennyivel jobb lenne, ha mi lennénk az "állatok" helyén és a disznók elmondanák, hogy milyen gusztustalan pacsuliszag árad belőlünk és milyen ostobák vagyunk. Felháborodás elérve, előzőleg már amúgyis megtapostak páran és oldalba löktek, a kirohanásom jogosnak bizonyult. Mert tudjátok, azok a szerencsétlen mangalicák bár igen egyszerűek (valójában a második legokosabb állat a disznó), mégsem léptek egymásra. Noha nekik annyi helyük sem volt, mint a bámészkodóknak.
Kegyelemdöfés gyanánt pedig egyetlen sátor, ahol egy perui indián árulta minőségét tekintve kitűnő holmiját... Német nyelvet beszélt, magyarul csak azt, hogy aranyoskám, tessék-tessék, szép ruhák, ezzel elég okot adva egyeseknek arra, hogy jó hangosan és illedelmesen nevessenek. (Ismerem a jóindulatú vihogást, ez nem Az volt.) Hát ez csodás, kérem, igazán csodás. Pár lépéssel odébb pedig a "magyar indiánok" füstölögtek és kunyeráltak, mintegy tökéletes lezárásaként a napnak.
Utálok dühből írni, bárcsak Epszilon lehetnék! Vagy Gamma!
Nem lenne gondolatom...