És én csak beléptem, mert azt gondoltam, hasznomra válhat. Nem tévedtem, nem mondhatnám.
Amit láttam, nem akarom újra. Csak jöttek és jöttek, nem volt bennük élet, egyik napot teszik a másik után, a cél egyértelműen csak a halál, persze él bennük az eltávozás reménye, hiába.
Egyetlen kérdés hangzott el, rengetegszer: Tudna adni egy szál cigarettát?
Mindent monoton, halott hangon. Nem is kellett nekik, nem akartak dohányozni, csak szívni, mert addig sem kell arra gondolni, amire képtelenek.
A nő nem volt még 40... Talán 35, és már bent volt. Nem mertem rájuk nézni... Egy olyan undor fogott el, amit nem tudtam visszaszorítani. Nem, nem az az átlagos undorodás volt ez, csak tartsam magam távol tőlük, mert végül én is itt kötök ki. Butaság, persze, hogy az. ...Nem mertem a szemükbe nézni, de nagyobb baj, hogy az Övébe sem. Pedig elvileg rokon. Nem, nem az. Ezennel lemondok a rokoni viszonyról, nevezlek idegennek, nem másnak.
Elég nagy büntetés ez neki... Hogy ott van, ahol. A sok halott ember között. Mindenütt a szag, a füst, amitől az ember nem lát... Az ápolók, akik pelenkával jönnek, majd azzal is távoznak. És az a nő, te jó ég, az a nő nem volt még 40 sem.
A hatás nem múlt el, most, hogy erről írok... Érzem azt az iszonyatot, mint akkor. Pedig ők is emberek, sajnálom is őket. De mégis azt kívánom, soha ne lássak ilyet többé. Ti se. Száll a kakukk fészkére...

És ahogy ma is körülnéztem, csak azt láttam, hogy mennyire-mennyire undorító faj az ember.
Ráncigálja a kutyát, mert "Az az enyém."
Önös problémák, "El kell, hogy tűnjön innen, a munka az enyém."
Családtervezés... "Nem mehetsz, az enyém vagy." (A szerep mindegy.)

 

Legyen minden a Tiétek.