Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

Society, crazy and deep... I hope you're not lonely without me.

A gondolataimat elmossa a látvány. Tudjátok már... Alaszka.
Alaszka, ahol farkasokkal táncolhatnék, de nem fogok, mert szoktam spontán sebeket szerezni, és ha az állat megérzi a vér szagát... Habár, nemes halál az ilyen.
Milyen felemelő érzés lehet látni, hogy a télen duzzadó folyók szűk erekké mennek össze ilyenkor, lassan mosva a már nem havas, hanem füves partokat.
Én meg szétnézek itt, hátha látom a csodát, erre hangos szóváltás üti meg a fülem, mert a felettébb barna egyének nem tanulták még meg, hogy beszélni emberi dolog...

Tegnap egy nevetséges kalandozás után leültem a betonra, egy doboz sör és egy zacskó chips társaságában és csak néztem a fákat. Aztán elsuhant előttem egy bácsi a biciklijén, jól megbámult, füttyentett, én meg félrenyeltem. Hát, ezt nyújtja az én fantasztikus világom. Ezt mind. Aztán eljött még ott egy csapat lány, az értelmetlen csacsogásukkal kizökkentettek a gondolatvonatból, mert fontos tudnom, hogy már nagylányok, Vér néni senkit nem hagy elkallódni... Rá is haraptam a számra, majd gyorsan felálltam és odébb sétáltam, hátha a következő emberadagtól szívrohamot kapok, inkább nem mentem elébe a bajnak.

Szóval Alaszkában ez biztos hiányozna... Visszasírnám még az ájult részegeket is, akikkel csak az a probléma, hogy józanon sem különbek. (De megéri velük beszélgetni, hiszen így tudtam meg, hogy iskolába töménnyel kell járni és adományozni jó, ezért legközelebb segítsem már ki őt az áldatlan állapotból, had legyen legalább némi öröme az ingadozó négykézláb mászástól.)

... A végén annyira belebetegszem remek társadalmunkba, hogy dalolva lépek be a depressziós csoportba, amit szívesen átkeresztelnék "Magányos nők klubja"-ra... Szép remények.

No bra, no panties.

Tudjátok, Alaszka hívogat. Üzeneteket hagy, keres, lasszóval elvéti a fogást, én meg sopánkodom, pedig Lenin... Hát ő sosem sopánkodott.

Elmondom én, mi van. Elégedetlenség.
Van az típus, amelyiket már nagyon jól ismerem, akiket egyetlen szóval képtelenség jellemezni, mégis; éhezők. (Nem a szó nomád értelmében.)
Vannak a dicsekvők, semmin vihogók, komolytalan problémákat égbe kiáltók, mert nincs az a cipő, meg miért csak ennyi a zsebpénz, miért nem léptetnek elő, miért csak ekkora a ház, miért nincs több kutya, és egyáltalán; ki találta ki a gürcölést.
Aztán... A gondolkodók. Elméleti szinten mozognak, feldobják a kérdést, kutatják a választ, rájönnek a haszontalan igazságokra, kiteszik hűlni őket az ablakba, majd az állukat vakargatva gratulálnak maguknak; megcsináltuk. Persze ha nem jön válasz, akkor aztán mindennek vége. Talán mégsem vagyunk elég okosak-talán mégsem kéne hülyeségekkel elütni az időt.

Az ember jelzőtől így sosem lehet elköszönni. De ki akar? Hiszen, mi vagyunk a teremtés koronái, minden azért olyan jó, mert mi vagyunk.
Hát akkor én jelentkeznék. Elsőként mondjuk azzal, hogy nem érdekel semmi. Elcsesztem, ez a kijelentés nagyon erős, nem lehet lerázni. Hát jó. Azt hiszem ennek annyi. Akkor feldobom a kérdést. Mi a fontos? És most keresem a választ... Az evés. Igen, az talán tényleg az. Meg a víz. (Amiben sajnos egy deka alkohol sincs.) Meg a levegő... Nem a füst, a levegő. (Pedig milyen jó füstölögni.)
Szóval ez megválaszolva, pipa. De az előbbi kérdés újat szült. Miért kellenek gépek, miért ülök itt, gépelve ezt, miért kell a csoki, a háziállatok, a cédék, filmek, mire jók a telefonszámok, minek ide barátok, úgy egyáltalán társas élet, miért fontos folyton rákérdezni: Hogy vagy?
Nem tudom. De az biztos, hogy nem kéne hülyeségekkel elütni az időt...

 

Who wants a cigar now?

Puhán lépdelt a még havas füvön, karjait széttárta, mintegy megölelvén álmai helyét. "A tiéd vagyok, levegő. Tiéd vagyok, tó. És a tiétek is, büszke hegyek!" Meleg érintetlenség ragadta meg karját, ő pedig csak ment előre, szemeivel hitetlenül kémlelve az eléje táruló tájat. "Álmodom." Megtapintotta a fákat, az olvadásnak indult jégcsapokat. "Valótlanul valós." Négykézlábra ereszkedett, megszagolta a földet, minden harmatos fűszálat érezni akart. Kis idő múltán egy folyóhoz ért. Lassan, nesztelenül folydogált medrében. "Irigyellek, folyó. A te medredhez senki nem nyúlt, soha. Ahonnan én jövök, minden életet ezer másik alakít." Ekkor vált világossá számára, hogy ahol van, ott egyetlen eszme uralkodik. Szabadság. Függetlenség. Ő mégis rabnak érezte magát. "Alázatos szolgád vagyok, természet. Tökéletességed térdre kényszerít." Elhatalmasodott rajta a felismerés, arcán könnyek gördültek végig. Ez nem bánat. Ez végtelen boldogság. Öröm, amelyet csak egyetlen ember ronthat el. "Én."




There is No reason I'll be back.

I know you need pleasure and emotion.

...Mr Parfait jutott eszembe, meg a fekete paripája, a kedves kis barátai, akik mindig vidámak voltak (vajon miért), meg az este, amikor kiszöktem, hogy vele beszélgessek 11-től hajnali 3-ig.
Az tényleg nagyon jó volt. Eltekintve egy-két kellemetlen tényezőtől... Vagyis... Pár dolog azért zavart abban, amiket mondott. Akkor ugyebár képtelenség volt feldúltnak lenni, nem úgy, mint másnap, amikor minden hatása a mindennek elmúlt, és én leültem írni magamnak egy levelet. Ekkor persze megint megpillantottam őt, intett is, hogy menjek már oda, én meg is tettem. Nyomatékosan megkért, hogy ne beszéljek arról, amiről ő tegnap éjjel, mert tudjukamittudunk alapon nem lenne igazságos visszaélnem az ő gyengeségével... (Inkább én voltam az.)
Meglepődne, ha tudná, hogy még a mai napig a fejemben forog az egész, és eljátszom a gondolattal, amivel amúgy nagyon nem kéne...

 

 

Ja, University of Alaska, Fairbanks?


I'm hitching home tonight I am without a name.

 

Kisses, hugs.

... és vicces, bizonyára jóképű de ugyanakkor iszonyúan idegtépő is...*mosoly*

Hatalmába kerített, ismét.

 

 

ui.: Ki kell jelenteni; a terv megbukott. Képtelen voltam megfogalmazni bármit is, amivel odaállhattam volna az ember elé. Ráadásul kellemetlen módon bámult egész úton, kísértetiesen emlékeztetve egy esetre, amelynek három főszereplője volt... A beteg ember és az én két... Na, ezért jó, hogy nagykabát van és ezért furcsa, hogy így bámult rám. És ezért nem mentem oda és ezért nem fogom megtudni, vajon tényleg annyira egyszerű-e, mint amennyire annak tűnik.
Mindegy, talán jobb is így, tudatlanul.

uui.: Végre rájöttem. A találkozás az alteregómmal mindenre választ adott. Leginkább persze a hiányosságaimat sikerült még alaposabban feltérképezni, még akkor is, ha ő történetesen hímnemű.
Így csapott át a vonzódás irigységbe tán? Nem... Egyik sem létezik, Barát. (Akinek jó érzés azt mondani, hogy "Olyan kis buzi vagy!", aztán megdobálni nyers tésztával.)

Queen of the road.

Zöld, aztán már sárgább, inkább vörös... Barna.
Egész nyáron, de talán még tavasszal is csak ezt a látványt várom. Mert nincs annál jobb, mikor a hűvös, friss levegő tölti meg a tüdőt, de vele együtt az egész szellemet is, mert azért egy szép őszi reggel kellemes érzéseket is előidéz... Vagy csak nálam.?
Talán ez is közrejátszik a választásban.

Vannak dolgok, amiknek sosem fogom ismerni a miértjét... Sosem fogom tudni, hogy az adott helyzet, az adott pillanatban mire volt jó. Vagyis... Kérdésekkel a fejemben fogok meghalni. Senki sem fogja tudni, hogy mi járt a fejemben, mielőtt kihűlt a testem, csak az lesz biztos mindenki számára (és itt a mindenki nagyon kevés embert takar), hogy bizonytalanságban mentem el. Hogy a törekvéseim, miszerint meg kell tudni mindennek az okát, hiába voltak.
És ha most erre gondolok, mosolyogni támad kedvem... Elvégre... Azért élni, hogy válaszokat kapjak? Ugyan-ugyan. Legalább annyira bután hangzik, mint a tény, hogy a legtöbb ember úgy hal meg, hogy semmi mást nem csinált, egész életében csak azért dolgozott, hogy éljen. Aztán meg... Őket is betakarja majdan a sötétség, meg engem is.
De vajon ők mosolyogva halnak meg? Vagy én? Én mosolyogva? Nos, ez a cél.
És ha el akarunk érni valamit az életben, azért sokat kell küzdeni, tenni. Főleg akkor, ha olyan helyre akar az ember utazni, ahová közvetlenül el sem érhet. De. Ha ott fogok állni... Szemben egy heggyel, a tó mellett, egy helyen, ahol csak én vagyok, mellettem elszalad pár jávorszarvas... Akkor már biztos leszek benne: Senki sem tudja majd letörölni a mosolyt az arcomról.