Megharap, hogy nyomot hagyjon

Puhán lépdelt a még havas füvön, karjait széttárta, mintegy megölelvén álmai helyét. "A tiéd vagyok, levegő. Tiéd vagyok, tó. És a tiétek is, büszke hegyek!" Meleg érintetlenség ragadta meg karját, ő pedig csak ment előre, szemeivel hitetlenül kémlelve az eléje táruló tájat. "Álmodom." Megtapintotta a fákat, az olvadásnak indult jégcsapokat. "Valótlanul valós." Négykézlábra ereszkedett, megszagolta a földet, minden harmatos fűszálat érezni akart. Kis idő múltán egy folyóhoz ért. Lassan, nesztelenül folydogált medrében. "Irigyellek, folyó. A te medredhez senki nem nyúlt, soha. Ahonnan én jövök, minden életet ezer másik alakít." Ekkor vált világossá számára, hogy ahol van, ott egyetlen eszme uralkodik. Szabadság. Függetlenség. Ő mégis rabnak érezte magát. "Alázatos szolgád vagyok, természet. Tökéletességed térdre kényszerít." Elhatalmasodott rajta a felismerés, arcán könnyek gördültek végig. Ez nem bánat. Ez végtelen boldogság. Öröm, amelyet csak egyetlen ember ronthat el. "Én."

There is No reason I'll be back.

Ja, University of Alaska, Fairbanks?

I'm hitching home tonight I am without a name.

Kisses, hugs.

Hatalmába kerített, ismét.

ui.: Ki kell jelenteni; a terv megbukott. Képtelen voltam megfogalmazni bármit is, amivel odaállhattam volna az ember elé. Ráadásul kellemetlen módon bámult egész úton, kísértetiesen emlékeztetve egy esetre, amelynek három főszereplője volt... A beteg ember és az én két... Na, ezért jó, hogy nagykabát van és ezért furcsa, hogy így bámult rám. És ezért nem mentem oda és ezért nem fogom megtudni, vajon tényleg annyira egyszerű-e, mint amennyire annak tűnik.
Mindegy, talán jobb is így, tudatlanul.

uui.: Végre rájöttem. A találkozás az alteregómmal mindenre választ adott. Leginkább persze a hiányosságaimat sikerült még alaposabban feltérképezni, még akkor is, ha ő történetesen hímnemű.
Így csapott át a vonzódás irigységbe tán? Nem... Egyik sem létezik, Barát. (Akinek jó érzés azt mondani, hogy "Olyan kis buzi vagy!", aztán megdobálni nyers tésztával.)

Zöld, aztán már sárgább, inkább vörös... Barna.
Egész nyáron, de talán még tavasszal is csak ezt a látványt várom. Mert nincs annál jobb, mikor a hűvös, friss levegő tölti meg a tüdőt, de vele együtt az egész szellemet is, mert azért egy szép őszi reggel kellemes érzéseket is előidéz... Vagy csak nálam.?
Talán ez is közrejátszik a választásban.

Vannak dolgok, amiknek sosem fogom ismerni a miértjét... Sosem fogom tudni, hogy az adott helyzet, az adott pillanatban mire volt jó. Vagyis... Kérdésekkel a fejemben fogok meghalni. Senki sem fogja tudni, hogy mi járt a fejemben, mielőtt kihűlt a testem, csak az lesz biztos mindenki számára (és itt a mindenki nagyon kevés embert takar), hogy bizonytalanságban mentem el. Hogy a törekvéseim, miszerint meg kell tudni mindennek az okát, hiába voltak.
És ha most erre gondolok, mosolyogni támad kedvem... Elvégre... Azért élni, hogy válaszokat kapjak? Ugyan-ugyan. Legalább annyira bután hangzik, mint a tény, hogy a legtöbb ember úgy hal meg, hogy semmi mást nem csinált, egész életében csak azért dolgozott, hogy éljen. Aztán meg... Őket is betakarja majdan a sötétség, meg engem is.
De vajon ők mosolyogva halnak meg? Vagy én? Én mosolyogva? Nos, ez a cél.
És ha el akarunk érni valamit az életben, azért sokat kell küzdeni, tenni. Főleg akkor, ha olyan helyre akar az ember utazni, ahová közvetlenül el sem érhet. De. Ha ott fogok állni... Szemben egy heggyel, a tó mellett, egy helyen, ahol csak én vagyok, mellettem elszalad pár jávorszarvas... Akkor már biztos leszek benne: Senki sem tudja majd letörölni a mosolyt az arcomról.