Ködösen kapkodom a lábaim a parázsló mélyben, aztán megállok, kicsit érzem, kicsit ordítanék, kicsit jó lenne szólni a Nagyembernek, hogy épp elég kisállat van, akit kínozhat, de nem teszem, mert azt gondolom, hogy inkább kapkodom tovább a lábakat, úgyis vége lesz, nem mehet ez így örökké, s ekkor pislákol valami fény, talán egy kedves autós pont azért jött, hogy felvegyen, elvigyen, és amíg csak közeledik, nagyon reménykedem, aztán ijedtemben a szívemhez kell kapnom, sőt kitépnem azt, mert az a rohadék el akar ütni és hamarosan úgyis sikerül neki, mert nincs egy hely ezen a földön, ahol vehetné(n)k egy nyugodt levegőt, anélkül, hogy félni kéne a felkelő Napot. Na, ez eléggé reneszánsz körmondat lett.