Először. A címadás művészete kimerül abban a tényben, hogy te nem a szöveget akarod másként prezentálni, hanem egy kósza gondolatot vetsz fel elsőként, amely önállóan is megállja a helyét, és magában képes csodákat felvezetni az agyból. Na, én ezt a láncot most megtörtem, mert a cím igazán semmit sem ér.

A lényeg az, hogy minél kitekertebben fogalmazol meg valamit, annál általánosabb, és minél általánosabb, annál jobb. Persze nem hiszek a mellékneveknek, jó meg rossz, a szifilisz tudja, mikor melyik, melyik miért.
Úgy kezdődött, hogy kibbugyant egy csepp vér a vénából, aztán már késő volt azt mondani, hogy jajj ne, ez így nem lesz. Végül aztán tényleg nem lett, kínszenvedés volt végigülni azt a fél órát, amíg a fejemhez vágták az ezt meg az azt. Régi ügy, lezártan lezáratlan, még nem tudtam eltemetni, még időnként megijeszt egy-egy arc, rémálmaimban, amiket éberen álmodok, látom megint az egészet.
A tudatalatti énemnek köszönhetem. Eleinte gyűlöltem őt emiatt, most azt mondom, jófej. Ő nem én vagyok, csak belevisz eseményekbe, helyzetekbe, amikor mégis ő én.
Aztán a történethez hozzátartozik Éds'anyám nevelése. Őszinteség, nem szabad beállni semmilyen sorba, akkorsem, ha Johnny Deppet osztogatják ajándékba... Én, az akkori álomgyerek, ezt mind betartottam. Aztán... Így lettem rossz. Veszekedések jöttek és mentek, kínos ügyem után inkább csak a szétázott papír zsebkendők röpködtek szana-szét, de a hibás mindig én voltam, tagadhatatlanul. Releváció akkor ütötte fel fejét, mikor kedves idegen, Éds'anyám régi, de nem ósdi barátja kiröhögte a szituációt és annyit mondott, hogy olyan vagyok, mint anyám. Szent ég, hát tényleg igaz, hogy a vér nem válik vízzé? Csoda nem lévén, bizony, hogy nem.

Kalandos hónapok után átértékelődött minden, én már-már kézen jártam és lábbal ettem, visszafelé beszéltem és a szívem is a talpamban verte a tamtamot. Onnantól pedig történelemmé lett minden, nem szabad megemlíteni, meg se történt, nem volt. Kevesek tudják, s ez bőven elég, már így is túl sok mindenhez adtam az arcom és a nevem. (Más kérdés, hogy ha előről kezdhetném is így csinálnám-e... Attól tartok igen.)

Szóval amit eddig ebből érdemes leszűrni, átengedni a szitán, hogy tiszta, zavar nélküli lé legyen, az talán az, hogy egy életem-egy halálom módjára érdemes cselekedni, de csak addig, és csakis addig, amíg az nem ütközik meg a törvény által diktált feltételekkel. Tehát embert nem kéne ölni, verekedni muszáj, másokat gyalázni nem szép, önvédelemből bármit.

És hogy ünnepi kiadásomat végül valami fantasztikussal zárjam, és ne a személyes szarságaimmal, nos...

 

ui.: Hősök vagytok, én ezt el sem olvasnám.