Ott ültünk az asztalnál. Nem szóltunk egymáshoz, nem néztük a másik arcát, nem kémleltük, hogy hová csúsznak a kezek. Meredten tespedtünk és bár biztos nem lehetek benne, de ő is füstöt fújt. Belekortyoltam abba az édeskés italba, a vérnyomásom az egekben volt és hirtelen hagyták el a szavak a számat:
- Te mit szeretsz?
- Utálom ezt a kérdést. Utálok mindent megmagyarázni, válaszolgatni valakinek, aki igazán tudja.
- Mit utálsz még?

Akkor beállt a csend. Hallottam, ahogy nagyot nyel, göröngyösen csúszik le minden csepp abból az eddig édes, most mégis méregizű löttyből.
- Téged. És te?
- Én is.

Tökéletes összhangban megegyeztünk, akkor már láttam a szembogarát és éreztem a kezét a térdemen. Egy darabig így ücsörögtünk, aztán könnyezni kezdtem a szemmaró füsttől. Ő természetesen félreértette, azt hitte a párává vált szavakat siratom, ahelyett, hogy ízlelgetném őket és újra megédesítenék az italom.

- A meg nem értést is.
- Értem.

Ó, dehogy értette. Hogy tudta volna, hiszen mindig sötétben tapogatóztunk. Ő már a nappal embere lett, én még mindig a felhőket söpröm a szívteraszról és olykor szemembe szökken egy-egy esőcsepp is. Talán párat megtartok. Rossz napokra.