Aggasztó

Szíveket legelsz
A szenvedés mezején
S tagadnád, ha tudnád,
Mit láttam én.

Egy éhes portyázó
Semmi más, mi vagy
Ki vérrel mos kezet
Kinek étvágya oly' nagy

Hogy akár engem is
Széttépnél, te álnok húsevő
Hatalmas tenyered
Mindent elnyelő.

Most mérges májat majszolsz
S bízol; ez megölhet
Csak ne kelljen látnod,
Hogy előtted térdelnek

Mert azt hiszik ők mind,
Te váltod meg őket
Férfiakba harapj!
Erőszakolj nőket!

Ez kell, látod?! Ez!
Bűnös Belsőség
Te csak megteszed,
A többi máglyán ég.

Nem kapnak el soha
Nem lesz megtorlás
A világ retteg tőled
Mégis, mind hálás.

...Szíveket legelsz
A sebzettek mezején
Ösztönből, kényszerből...
Azért kell, hogy élj.

 

Ha a skizofréniám valós méreteket öltene, most velem szemben én ülnék. Bámulnék magamra, oda-vissza, aztán csóválnám a fejem. Erre persze én azt kérdezném:
miért
hülye vagy hülye vagyok
Várnám, hogy felsoroljam az állítást alátámasztó érveket, de ehelyett megint ingatom a fejem. Látnám magamon, hogy komoly a helyzet, ezért azt mondanám:
hibát hibára halmozol
Akkor észrevenném, hogy kicsit lejjebb csúsztam a széken... Ejnye-ejnye, a dolgok bonyolódnak. Felállnék a székről, odasétálnék magamhoz, aztán elkezdeném rázni a vállam. Erre persze csak nevetve felnéznék, és megkérdezném, hogy mégis mit várok, amikor egyértelmű, hogy nem vagyok normális. S ez önmagában olyan elviselhetetlenül groteszk, hogy végül már ketten kacagnék.
Arcon vágnám magam.

Itt senki sincs, egyedül vagyok.