Szóval kitöltöttem a tesztet. Furcsa. Mert sok kérdés volt, sok hasonló. És a hasonlóknál én szélsőségesen adtam választ. Mintha az lett volna az első, hogy "Éhes vagy?" Igen... Aztán a következő: "Ennél-e valamit?" Nem. Na, ez nálam így is működik. És akkor jön az eredmény: INFJ. Szuper-gigászi-embercsoport. Szifiliszt. De azért jó tudni. Jó tudni, hogy ha ez mind igaz, baromi nehéz élet vár még rám... Ha tényleg így van, én vagyok a szakállas nő a borotváltak között. Namindegyis.

Egyébként. Ideje volna végre letennem arról az álmomról, hogy lesz egy napom, amikor minden úgy csúszik, ahogy szeretném, arra, amerre jó. Pedig én erősnek éreztem magam, most is. És nem féltem, elvégre én uralom a szavaimat. De... Vele szemben mindig elgyengülök. Legszívesebben sárral tömném ki a testem, kivágott nyelvvel, cetlivel, hogy kérlek csinálj, amit akarsz, de ne halljam, amit kell. Kell... Furcsa egy modális ige ez. Mert azt éreztem, sőt én tudtam(!), hogy ez nem kell. Szügségtelen rossz. És bár megadtam a módját a "távozásnak", megint elcseszettül érintett az ügy. Mint mindig. Mert a vér... Az azért nem elhanyagolható tény. Pedig esküszöm, a helyzet hevében a kezeimben remegett a cselekvés gondolata. Nem. Nekem nem szabad. Ő azt tesz velem, amit akar, én pedig passzivitással tüntetek innentől. Mert... Felejteni nem olyan egyszerű. És én már annyiszor próbáltam.