Egy pillanatra eltűnődöm. Ott szemben, előember fejével, massza karjaival vergődik az élet görbéjén az ember. Az elhízottságától kiver a víz, szinte átérzem milyen lehet neki... De az arca. Az arca gonosz. Nem komor, nem elgyötört, nem fáradt. Sötét tekintettel, flegmán eszi egyik kenyeret a másik után. Csámcsog, hallom, meg azt is, ahogy nyel. Szóval csak tűnődöm... Mert látok benne valamit. Olyasmit, ami nem jellemző... Kiaknázott perverzség, a lába megállás nélkül jár, nem tud nyugodni, valamire vár. Egy találkozóra? Talán van valakije? De... Hogy s miért? Már émelyít a látvány, aztán meglátom, hogy ugyanolyan kék szeme van, mint a többinek... Hát tényleg így igaz? Nem vagyok képes feldolgozni az információt, amit ugyan a saját agyam szült, mégis elképzelhető, hiába lehetetlen.
Szóval már csak azon tűnődöm, ki s mi végett veszi időről-időre birtokba mindazt, amit kedves orángután barátunk nyújtani tud, hiszen... Elnézve a csomagját, nem lehet vele egyszerű az ágyban.

Ilyen feltűnően sosem fogom bámulni többé az embereket, ígérem.