Sok probléma.
Kisebbek-nagyobbak.

 

Az ember tervez. Legyen egy cél, holott az út a fontos. De legyen egy cél. Küzdjünk érte... Mert "minden lehetséges", ugyebár. Kezdek kételkedni, megint. Olyannyira, hogy talán eldobom minden vágyamat, búcsút intek a céljaimnak és úgy élek, mint azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit miért kell megtenniük.
El van minden rontva. Az erősebb megöli a gyengébbet, bár így lenne, ez az úgynevezett marcangolás elég hosszú és fájdalmas tortúra. És annyi-annyi gyenge ember van. Kirakni őket a sziklára, hogy mindet keselyűk falják fel? Botránkozzunk meg, de mégse, mert ez elég humánus.
De jajj! Eljött az idő! Idő a MA emberének! Amikor mindennek adunk valami egészen más nevet, és szolgáltatjuk az igazságot, pesze mindig annak, akinek több az "igazsága", mert csak belenyúl a zsebébe, és máris elővesz ezer és ezer "igazságot"...
Emberek halnak meg naponta több százezren... Eltűnések... És erre azt mondják nekem, hogy ez mind véletlen?! Óóó, dehogy az.
Mindenki számontartva, ha bombákról és merényletekről beszélsz vagy írsz, valahol, valakik, akik hatalmasak, mert rengeteg "igazságuk" van, tudnak máris mindent. És amint megnyomom a Közzététel gombot, talán már ezt is olvassák valahol, valakik, és talán engem is elüt egy autó, mondván biztos nem voltam magamnál és eléugrottam. Vagy mégjobb, ha azt mondjuk, meg sem történt. Volt-nincs. 6,5 milliárdan élünk a Földön, mindenki rohan előre, holott hátra kéne, nincs idő mások halálára. Meghalt? Jól tette! Körül-belül.

Ide nem kellenek célok. Nem kell semmi, mert ez nem az én életem. Ha megtehetném, nem így élném.