Összegzek, jó?
Festettem, hordtam fát, csináltam vacsorát, megetettem az állatokat, mosogattam, mint a barom, felmostam, felsöpörtem, porszívóztam, rendet raktam és portörölgetést végeztem. Éjfélre halasztom a kémiát, mindenképp ötös lesz.

Na, ez most olyan volt, mint egy általános jelentés. Nos, ezért nem írok én normális blogot.

Ma vissza akartam olvasni pár régi versemet, itt, aztán rájöttem, hogy azt a blogot már töröltem. Néha érzem, hogy ostobaság volt, de kényszerpálya. Nem számít, mint ahogy semmi más sem.

 

... Furcsa nap volt ez a mai. Noha nem 'kifogtam', de mégis megböktem azt a nyomorult halacskát, ott a víz felszínén, ahogy úszott, nem mondanám, hogy halott volt. Kívántam is tőle valamit, aztán később kaptam a remény vakító sugarát... Ami tényleg csak vakított, de hamis fénnyel ám. A kívánságom holtan született, mert tudom, mire vagyok hivatott. Nos, egy próbát megért...
Aztán a buszon ülve... Újabb Ének kerültek közel hozzám. Megint a szemüket néztem. "Ti mind Én vagytok." Erre gondoltam és örültem, mert páratlan szépségű lelkek tükröződtek a tekintetekben. Tudom, elég érzelgős, csöpögős ez az egész. Mint a mostani verseim. Mert úgy néz ki, mintha az lennék, de mégsem vagyok. Vagyis, inkább mondjuk úgy, hogy nem is lehetek.
Milyen nehéz erről írnom. Nem vallom be magamnak, ha néha mégis, azért, mert a gondolatok örvénye belesodor a csapdába. És menekülnék ki onnét, nem, maradj, ez a belső világ.

Ha lenne egy daganatom, most Gé lenne a neve. Naponta ránéznék, nőtt-e vagy sem. Eltűnt-e már, vagy még tétován vár... Kezdek megőrülni. Megint.

És terelődtem el. Mert volt bennem egy foszlány, hogy miről akarok írni, a magam módján, persze. És nem. Soha. Egészen elveszett vagyok...? Hát, ilyet sem írtam még le. És buta, hiszékeny, korlátolt, földhözragadt, gyáva és gazdaságilag nem... életre... való. Összeomlás, megvan? Legyen, mert onnan derül csak ki, mikor lépi át az ember a saját határait és lesz veszett.

 

Á tout de suite, ne haragudjatok rám, néha nem megy. Néha...