Sosem volt másik arca, csak volt idő, mikor elnyomta a belső vágyakat. Mindig határozott volt, tudta, hogy mikor mit kell mondania, épp ezért nagyon keveset beszélt. Aztán a lépcső vitte őt lefelé, mélyen a gödörbe, s milliónyi szorgos kéz vetette rá a földet, neki pedig nem volt ereje kimászni. Ott maradt. Ami addig alkalom adtán volt, szokássá lett. Az emberek, akik szintén lecsúsztak a felszíni ál-békéről, a barátai lettek. Igaz, egymást lopták meg. De ott, a nyirkos földalatti kószaságban mit sem számít ez.
Egy nap aztán, pontosan emlékszem mikor, elérte őket az összeomlás. Takonyban, nyálban és vérben fürödve fetrengtek egymás lábánál s mind ugyanazt akarták. Ő féreg módjára tekergett, aztán rátalált A helyre.
A hely, ahol semmi sem az, ami. Felvonó, mondjuk úgy. De milyen felvonó az, amelyiken vörösen izzik a lefelé gomb? Mintha az iskola kapujára ki lenne tűzve, hogy bármikor el lehet hagyni. Haszontalanság, igen.
Szóval most ott van. Bármikor kedve támad, megnyomja a bizonyos gombot, és nyílt titok módjára lopakodnak be az ideiglenes érzelmek. Mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ő már nem is él...
És az egész egyre csak tolakodik az utamba.