Most sem köszön.

 

Hallgatom a megszokott dalokat... Valamiért mindegyik szomorkás, de attól függetlenül kellemes hangulatot idéznek elő, cseppet sem nyomasztó, épp ellenkezőleg...

Megint azon gondolkozom, hogy vajon mi értelme az egésznek... Például... Mi értelme az örökös zúgolódásnak. Ami van, sohasem lesz elég jó, bele kéne törődni, eddig sem volt ez máshogy.
Ebben azért most van egy kis politika is, persze... Amihez nekem egyelőre semmi közöm. De... Miért most kell felszólalni? A dolgok nem most romlottak el...
Nem mintha bármit el lehetne érni, ennek az országnak gyakorlatilag annyi, ha belátjuk, ha nem. És ez nem egyetlen ember hibája... Az összesé.

Lényegtelen... Jön, aminek jönnie kell.

 

És ha már rájöttem, hogy mi mind a veszteségeinkből élünk, kijelentem, a magány hasznos állapot. Még legalább két hétig nem találkozom tömeggel, tökéletes körülmény az alkotáshoz... Írok még pár verset... Májusig, ugye. Utána szélnek eresztem mindet, ki-ki kezdjen velük, amit csak szeretne. Előtte majd mindegyiket megcsiszolom, jó alaposan, hátha az egyikből drágaság válik... Akkor majd az összeset publikálom. Mert itt kb. 13 van, egyébként pedig már legalább hatvan, vagy csak remélem.(?)

Aztán meg írok tovább. Össze kéne hozni egy könyvet... Akkoris, ha sosem lesz elég pénzem kiadni. Aki akar, az majd kap. És én majd nagyon hálás leszek, ha akad valaki is, aki az én szavaimat szeretné ízlelni.

És utána... ? Utána el innen... Északra. Ahol most biztosan nagyon hideg van... De Alaszkában még a fagyhalál is szép. Megint meg kéne néznem a filmet...A privát mennyországom...

 

 

Jó ez így. Egyedül.