Egy sötét sarokban állsz. Csak képzeld el.
Nem látsz semmit és senkit, minden nesztelenül ölel körbe.
Próbálod keresni az ajtót, de falakba ütközöl.
Hirtelen hangokat hallasz. Bentről jönnek, a koponyád mélyéről. Szavakat ejtenek a dobhártyádba, és rajtad múlik, melyiket használod fel.
Aztán hirtelen elszédülsz. Már kezd világosodni a hely, de te egyre homályosabban látsz és egyre tompábbak az érzékszerveid.
Hallod a szavakat, lüktetnek benned, magad előtt látod mindegyik következményét. Tudod, melyik jó és melyik rossz. Azt is tudod, hogy melyik mennyire milyen. És mégis...
Lekuporodsz a földre, előtted az ajtó, a kilincs csak a te kezedet hívogatja. Nem mozdulsz. Ülsz és várod, hogy a józan eszed felkaparjon a padlóról.

Nos, a legtöbben talán ott hibázzuk el, hogy még a bizonytalanságot is vonzóbbnak találjuk, mint a várakozást. Vagy csak én.

ofcourse,ofcourse,nomatterhowifeel,ofcourse.