- Eljöttem, beszéljünk. Mert... Én tudok beszélni. Ugye te is tudsz?

- Mi bánt?

- Sok... Túl sok ahhoz, hogy szó nélkül menjek tovább az utamon, élve egy életet... Ami... Talán nem is az enyém...

- Gondolkodsz sokat, ugye?

- Szoktam... De nem is kell irányítanom. Nem irányítom! Ez... Ez a lény... Nem, nem én vagyok.

- Nyugodj meg. És adj választ: Ha poharadért nyúlsz, azt ki szeretné?

- Én...
De az egészen más! Én néha írok, de... És... És néha úgy beszélek, mint ahogyan máskor nem! Éjjelente minden akaratom ellenére végigveszem az életem! Gyakran cselekszem dühből, de a düh nem kenyerem!

- Értelek, ó, hogyne értenélek! De... Én nem segíthetek rajtad. Adtam, amit adtam, egyszer majd elveszem, de addigis... Élvezd!

- Hogy élvezhetném? Az első, ami eszembe jut, hogy mi a szó jelentése! És minden relatív, vagy talán néha mégsem? Nem tudok nyugodni. Vedd el... Vedd el inkább most!

- Fáradt vagy. Kimerült, ez egy hosszas út volt számodra... Nem jött el az ideje annak. És hidd el nekem, minden gondolat összeér egy pontban. Ha megtalálod ezt a pontot, az leszel, aki én is vagyok.

- Köszönöm, uram.
Ámen.

 

Szóval semmi sincs ingyen... Csak a levegő, a napsütés, a természet adta csodák. De azok is sokba kerülnek. Az életünkbe. És az ember élete felbecsülhetetlen. Szóval itt nagy drágaság van, tehát. Vagy mert nem lehet felbecsülni, nincs is, így az élet nem ér valójában semmit, csak cserébe kapsz néhány "remek ajánlatot"?

 

Kaptam én már sok kritikát a verseimre. Abból a rétegből, akik előttem ülnek a székben és magyaráznak, onnét csak kevesektől, de eddig mindig határozottan tudtam, hogy nem tetszik nekik. Aztán most jött egy újabb... Nem én akartam, számomra édes-mindegy, hogy olvassák-e, tetszik-e, persze jó érzés, de ha nem, nos... Marad nekem.
Ezt a kritikát nem tudom értékelni. Örüljek-e, mert azért hatással voltam rá, igaz borzongott és nem érti, azt gondolja én vagyok a buta lány, aki a síráson kívül alig ért valamihez, van egy-két majdnem jó verse. Késleltetem a válaszadást.

Fel kéne hagynom a verselgetéssel... Megmaradok fordítónak, aki másokéból él, az nem is az igazi...

 

Óóó, világ, meddig kell téged táplálnunk?

 

ui.: azt mondja, ez nem én vagyok. Nekem nem szabadna így használnom a szavakat. Keverve mait és a régi időkét. Meg a rímek. Vagy van, vagy nincs, én csak ne variáljak. Hol itt az újítás...