A változás. Itt tartok. Mikor átértékelődik minden. A szavak hangsúlyosságát a tettek váltják ki. Már nem az számít, hogy mondom-e, hogy utállak, hanem az, hogy aljasak-e a cselekedeim.
Nem az a lényeg, hogy kérnem kell, hanem hogy tudom, kitől kérhetek. Ilyen szempontból a felismerések kemények. Egyre-másra veszítem a hitem emberekben, mert ahogy nálam is változás áll be, náluk is. Mondjuk fontosabb a felszínes fecsegés... Fontosabb órákon át, hajnalig tartóan bámulni, hogy hogy élnek mások. Kezdem kinőni a kalitkám, és szerencsére épp jókor. Lassan úgyis lefeslik. Csak félek, hogy vele együtt minden más is. Talán egyedül leszek, talán nem. Talán jobban értékelem azt, amim lehetne, mint amim van. (Bár ilyen szempontból előbb-utóbb a "lehetne" nem elérhetetlen, ördögi kör.)

Annyi mindent mondanék még... De maradok a hű önmagam és velősen zárok: igyekszem emberi maradni.