Nagy szélhápos vagyok. (igen, hápos.) Itt ülök délután kettőkor egyetlen köntösben és épp arról akarok írni, hogy hazudok. A felhördülés hiábavaló, ez tény. És még tudok is róla. Ja, persze, hogy szándékos.
Hazudok magamnak. Neked is. Csak kevés embernek nem, de tán még azoknak is. Például akkor, mikor azt mondom: Jóreggelt! És nyilván nem abban hazudok, hogy ezt kívánom, inkább azzal a Bambisan szelíd mosollyal, amit mindenki kételkedve fogad eleinte, aztán beleszeretnek. Hazudok, mikor azt akarom, szeress belém. Pontosabban a későbbiekben, mikor már nincs visszaút, hazudok arról, hogy erre vágytam. Mert minden kihaénnemség és karakánság és nagypofa és tudatosság ellenére be kell vallanom töredelmesen: beszari vagyok. Legalábbis egy idő után. Főleg akkor, ha örökké, komolyan és szüntelenül. De tudod miért, nem? Mert baromság.
Akkor hazudok még oltáribbat, mikor letagadom, hogy a macskám az egyetlen lény, akivel tényleg mindent megbeszélek. Jó hallgatóság, néha túlságosan is. De nézd, most megint reflexből jött, igazából nem beszélek én hozzá annyit, csak minden héten egyszer-kétszer. (túlon-túl intelligens)

Hazudok, mikor azt írom, ezzel vége a bejegyzésnek, mert 1: jön még egy vers, 2: szívesen sorolnám tovább, ha nem szeretném elhitetni, hogy őszinte vagyok.

 

Haldokló

És lent a mélyben összeérünk
Szeretkezünk, elvetődünk
Aztán összenyom a világ súlya
S leszünk Semmi, együtt, újra.