Panaszkodni azért jó, mert a többi ember nem csak a saját hangját hallja. De én már így is jóval többet adtam magamból, mint kellett volna.
Irtózom a kérdéseiktől. Tudjátok/Tudják, ma (ismét) megkaptam, hogy olyan vagyok, mint egy földönkívüli. Bár a megállapítást tevő kedvesen fűzte hozzá, hogy ez nem negatív tulajdonság, legalábbis nem az én esetemben. Ami azért valljuk be, érdekes. Azt hiszem, hogy a viharzás időszaka már lezárult ebben a "közösségben", az én szerepem, hogy legyen valaki, aki ...érthetetlen... És, a visszajelzések alapján, ez tényleg testhezálló poszt.
Csak van egy kellemetlen mellékhatása. A kérdések. "Hol laksz? Jól kijössz a szüleiddel? Mit csinálsz, ha haza értél?"...ect. Én ilyenkor annyit hazudok, mint más egy élet alatt, azt hiszem. Pedig semmibe sem kerülne bevallani, hogy mi a helyzet velem, nem? Sajnos, ők nincsenek hozzászokva ahhoz, amiben én élek. Fel sem foghatják, milyen. És ha tényleg kitálalnék, én érezném magam a legrosszabbul. Tudnának rólam, nem is keveset. Aztán találgatnának. (Bár még információ hiányában is azzal estek nekem, hogy a kesztyű azért kell, mert vagdosom magam. Hmm...)
Szóval, nehéz ügy. És hazugságban élni is az, mert néha már nem tudom, kinek mit mondtam, és talán már mindenkinek feltűnt egy-két részlet, ami üti a többit, csak nem szólnak, várva, hogy én vallom be, de én nem fogom, mert ez így is elég szar.
Gyűlölöm a kérdéseket.
Mondjuk valahol jó, hogy nem tartanak "normálisnak", így kiesem a látókörből, mintha burok fedne, és a címke azt mondaná: Ne nyúlj hozzá, ne akarj tőle semmit, egészen más, mint Te.
Van benne valami.

 

Nos, nem tudom, hogy az UFO-nauták hogy köszönnek el, vagy egyáltalán megteszik-e, én azért továbbra is azt mondom: Kisses, hugs.

 

 

ui.: nem hiszek az embereknek.