Milyen csökevényes egy állat ez az ember... Tartozni akarunk valakihez, ez persze nem azt jelenti, hogy valóban ragaszkodunk a másikhoz, csupán annyit tesz, hogy jó érzés tudni, hogy valamit megszereztünk. Aztán ezzel csak az a baj, hogy nem számolunk a ténnyel, miszerint a hullámvasútból is bármikor ki lehet ugrani. (Rossz a példa, a hullámvasútból soha nem akarnék kiugrani, inkább mennék még ötven kört, attól függetlenül, hogy a pesti nem is olyan nagy szám, bezzeg máshol...)
Szóval miután az ember rájön, hogy megint zsákutcába kergette az érző oldalát, kalapot emelve távozik, és megfogadja, hogy ilyet aztán soha többé. Na, akkor hazudott nagyot.
Mellesleg, hazudni még jobb. Akkor vagyunk a legsebezhetőbbek, ha teljesen őszinték vagyunk. Amikor minden kérdésre igazsággal válaszolunk. Ez egy hiba. Mert a többi ember megérzi a vér szagát, rád vetik magukat és addig marcangolnak, míg maradt benned lüktetés. Ha az is elmúlt, elmennek, jóllakottan örvendeznek a lelked ízének, mert a húsod... Az nem kell senkinek.
Na, nem írnék én ilyesmiket, ha nem olyan lett volna a nyár, amilyen és ha nem tudnám, hogy holnap elseje. Ja, hogy milyen volt a nyár? Nevezzünk át engem Póruljárt Péterré és kezdődhet a dráma.
A bonyodalom elsődleges okozója egy álmodozó, aki bár hét lábbal a föld felett úszik, mégsem képes befogadni Alaszka gondolatát, sőt, semmi mást sem, Póruljárt Péter elveivel örökösen harcolni akar. Szerinte Póruljárt Péter ostobán viselkedik, mindamellett, hogy pontosan tudja mire hivatott. Póruljárt Péter makacs figura, nem kér az álmodozóból, főleg azért nem, mert ismeretes számára a hátsó szándék. A szituációt fűszerezi némi adalékanyag, s ettől máris minden színpompás, vidám, még az elefántok is mosolyognak. Póruljárt Péter tehát elviseli az egészet, amikor felbukkan valaki, akit már rég nem látott, s a viszontlátás örömére olyan pojácát csinál magából, hogy az csak na, ráadásul a tudat teljes hiányában olyan társasjátékba kezd, amely később kellemetlenül fészkelődik be parányi agyába, ahol a hód képtelen már dolgozni, így a gondolatok fáját egy időre senki sem vágja. Póruljárt Péter tehát zombi módjára járkál fel s alá egy darabig, de nem túl sokáig, mert aztán az üregi nyúl is felüti fejét, aki tejszínhabos répával kínálja főhősünket, s már az első harapás olyan jó, hogy az addig alig evő Péter étvágya az egekbe szökik. Az álmodozó mindenről tudomást szerez, s Póruljárt Péterről leszakítja a kiscserkész jelvényt, mert szerinte erkölcstelen cirkuszból menekült nyulakkal barátkozni. Az álmodozó csak azt nem tudja, hogy mire történetünk ideért, már képbe került egy sánta gyík is, akit Póruljárt Péter barátunk kedvességből-szánalomból meglátogatott hegyi barlangjában, s mikor elaludt a tűz s a lárma is csillapodni látszott, Póruljárt Péter véglegesen szívébe zárta azt a sánta gyíkot, aki nagyon megörült ennek, s ennek örömére mind a mai napig le se szarja szegény Petit. Petit, aki tegnap elment könyvekért a börtönbe, s azzal a lendülettel, át sem nézvén a zsákmányt, minden bevágott egy ismerős hermelin szekrényébe, s ketten aztán a biológián nevetgéltek, mert a könyv írója szemmel láthatóan szexőrült, valamint egy precíz és pontos ábrából még az is kiderült számukra, hogy a fiúknál a testarányok változásával összemegy a fej és megnő a bécsi kolbász, ezzel pedig minden értelmet nyert. Történetünk szereplői is biztos ezért olyan... Olyan... Hülyék.
Ó, azt tudjuk, hogy a drámai konfliktust mivel lehet megoldani? (Igen, pontosan azzal.)

 

És most következzék Alaszka után az első szerelem: