(én akkoris 3 betűre esküszöm...)

 

Velem szemben mindenki egyformán fekete némasággal bámult a papra, páran a földet nézték, az én tekintetem az égre meredt, jó magasra. Aztán láttam magam előtt az összes halottat. Szellemek keltek ki sírjaikból, hogy üdvözöljék az új lelket, aki cseppet sem tűnt rossz embernek. Igen, más volt. Nem fordult felém, csak a hátát láttam. És én érte imádkoztam. Az üdvéért. Azért, hogy ne oda kerüljön, ahová való lenne. Vajon ő megtette-e volna ezt Értem? Nem hiszem.
Szóval... Ezek után... Ki meri azt mondani, hogy nincs megbocsátás és kegyelem a földön?

Furcsa, mert egy ponton majdnem sírtam. Aztán végre odafigyeltem arra, amit a pap mondott... Azt sem tudta, kiről beszél. "És ha xy testvérünket néha meg is érintette a földi gonoszság..."
Mikor nem? Ez inkább a helyes megközelítés. Mindegy, ez sem számít. Semmi sem számít. Eltemettem az egyik felem.

Másfelől, kiadták az ukázt. Szerezzek tapasztalatlan fiút, persze csak akkor, ha nem vagyok leszbikus. Ugye milyen jó? Ezek után a legkevésbé sincs kedvem embernek vallani magam. Felmászok egy hegyre, megnézem a napfelkeltét és megszámolom a hajszálaimat.

 

Boldog boldogságot.