Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

You almost killed me, honey.

Annyi mindent akartam mondani... De elakadtam. (Tudom-tudom, én mindig elakadok, de ez most más.) Egy hideg falnak támaszkodom. Remegnek a lábaim. Csak a libabőrből tudom, hogy ez a valóság. Elmész mellettem és annyit sem mondasz, sajnálom. Talán nem is tudod, hogy miattad van. Pedig látható jelei vannak. Sajnálom... Egyszerű szó, mégis félek, ha Te mondanád, az is hűvös lenne. A leheleted túl sokszor dermedt már az arcomra. Nem akarom újra érezni. Ezt is el szeretném modani. Megakasztasz.
Most selejtesdobozban vagyok a gyártósor mellett. Észrevehetnél, de nem akarsz. Erről nem veszünk tudomást. Azt hiszed élvezem. Sokat sírtam már ott, a dobozban. Még nem vittek újraönteni, még várnom kell. Vársz velem? Persze, hogy nem. Inkább úgy teszünk, mintha lennék. Miért csináljuk? Neked miért kell ez és én miért nem ordítok már végre? 
Kopott kövek vagyunk. Álszikrázunk. A sok súrlódás rajtad is nyomot hagy, rajtam is. Akár jó is lehetne, de nem az. Előbb is szólhattál volna, hogy így lesz. De mindig néma vagy. Így némultam el én is. Pedig annyi mindent kell még mondanom. Kellene, ha lehetne. Téged nem ilyen fából faragtak.
Hömpölygünk a vízesés felé. Azt hiszem, Te félsz. Én szeretem. Széttárt ágakkal csobogok. Próbálod megállítani a törzseinket, igaz? Utoljára azért még a képedbe vágok egy köszönömöt, aztán magamat korholom. Csak némán. A faiskolában is mindig rám kellett szólni. Ne fűrészeljem már magam.

Mégis sikerült.

 

Maga ugye zsidó? Már tudja, hogy értem... Nincs baj, csak mondja, hogy protestáns, ugye érti...

A játék lényege, hogy nagyon keveset adsz, erre úgyis mindenki ráharap. Egyre többet és többet akarnak abból, ami neked természetes, hogy van, nekik meg kifolyik a nyál a szájukból és képtelenek még pislogni is. Beteg élvezettel tölt el, hogy látod őket előtted vonaglani a tehetetlenség hálójában. Talán perverznek is neveznének, ha nem lenne égetően nagy szükségük arra, aminek a birtoklása egyre nagyobb örömmel tölt el. A nadrágod szárába kapaszkodnak, elkezdik ráncigálni, te megijedsz, hogy gatya nélkül maradsz, aztán kegyesen te tolod le inkább, magadtól, ezzel is felkorbácsolva az akarat tengerét. Hullámok mardosnak végül téged is, szeretnél fölényben maradni, azok már haldokolnak a fénytől, ami belőled árad, te meg még mindig hezitálsz. Jó lesz ez így? Kell ez? Aztán magadra nevetsz, mert pontosan tudod, hogy ez az egész egy hatalmas játék volt, semmi mögöttes tartalom, a komolyság árnyéka is felszívódni látszik abban a pillanatban, mikor a szemükbe nézel, azokba a könnyes szemekbe, amelyekben remény éled, látva a kedves közeledést, majd annyit mondasz: Nem. Egyszerűen, tisztán, büszkén és elvakultan, nem törődve velük.

 




Ezzel eresztelek titeket, mint bárányokat a farkashoz.