Aztán csak fekszem az ágyon és egyre azon jár az agyam, hogy vajon hol és mivel, de legfőképpen miért rontottam el. Mert időnként a kételkedésem átengedi a helyet a hitnek, és igen, elhiszem, hogy ebben a nyomorult világban még Nekem is van célom, és tényleg mindennek, mindennek van oka. Akkor viszont a hűvös plafon mered fölém, és belemarkolok a pokrócba, egészen a fejemig húzom, magzatpózban fekszem és csócsálom az egészet újra meg újra, míg a nyál el nem kezdi lebontani, attól olyan édes lesz minden, leszámítva azt, hogy a kételkedés visszavackol belém, megint nincs értelme csinálni, megint csak gépek vagyunk, kicsi kapszulák, szaporodási- és életösztönnel áztatva egy nagy müzlis tálkában, hogy aztán szépen, óvatosan bekebelezzen minket a világ, de közben szentül hisszük, hogy így kell lennie, hogy ebből nem lehetett volna többet kihozni. És tényleg. Nem is.