Éreztem rajta a Nyár szagát... Mondtam is neki, Annyira Nyár szagod van..!

Drága olvasó, henyélő, dolgozó barátaim, felebarátaim, ellenségeim avagy gyűlölködőim!
Javaslatom, hogy mindenki menjen ki a fénybe, sétáljon és gyönyörködjön a virágok szépségében, hiszen erre való a tavasz. Sőt, társaságban sokkal jobb, mert ez a szocializálódás évszaka.

És ha most én lennék más, dobnám a kenyérdarabot, hogy "Hé, ember, jár a szád, de te meg ott rohadsz a szobádban, mint egy árnyék!" Hát... A tortából nekem csak a mosogatni való jut. De nem is baj ez, ma elnéztem az embereket... Távol áll tőlem az a világ.
Kishíján a föld lett az ágyam, de a reflexek gyakorlottan közbeléptek. Na nem nálam, az biztos.
Amúgy, tényleg szép. Tájat kéne festenem, de olyan szépre, hogy aztán a tájnak is olyanná kell válni, mint a képen...
De amint kiteszem a lábam, szemben állok a furcsa tekintetekkel. Persze, számomra ők a furcsák, vagyis én nem lehetek az, mert az ő véleményük a kutyát se érdekli. A francokat nem. Őszintén szólva, átkozottul zavar, hogy a buszon ülve mindenki bámul, egyszerűen felállnék és ordítanék, hogy mégis mi a bajuk, ha ennyire nem tetszem, ne nézzenek már, mert idegbajt kapok. Noha tudom, hogy a legtöbben a társadalom pöcegödréből úsznak be a virágzó élet magmájába, mégis: unom. De, ahelyett, hogy bebizonyítanám, hogy nem kirakatban álló ócskaság vagyok, akit meg kell nézni, én csak hangosítom a zenét, amíg a mellettem ülők meg nem hallják, hogy Ozzy azt mondja: "I'm not that kind of person, You think I am!" Nem mintha értenék, sőt, lefogadom, hogy nem is érdekli őket, sőt-sőt, talán ettől a reakciómtól csak még bámulhatóbb leszek, elvégre... 'Mennyire szar zenét hallgat ez az istenverte állat.'- azt hiszem, én is ezt gondolnám, ha a helyükben lennék. (Nem, én jó zenét hallgatok.)
De nézzük a valóságot; nem vagyok ők. Vagyis... De, mert elméleteim szerint mindenki egy egész, de ha most maradok a fizikakönyv sajátságos szövegénél: Ettől eltekintünk.

Igen.

Néha-néha azért valóban elképzelem, milyen lenne, ha nem én lennék a Számkivetett. Végülis, nem is vagyok, mert tudom, hogy sokak csoszognak még az én sarumban, csak az a baj, hogy meglehetősen keveset tudok róluk, sőt, kevesüket van szerencsém "ismerni", ráadásul a környezetemben élők aligha nevezhetők hozzám hasonlónak.
Én mindig csak egy embert kerestem magamnak. Nem kettőt, annál többet sem, csak egyet. És mikor azt gondoltam, ráleltem a számomra "alkalmas" személyre, csalódottan vehettem és veszem tudomásul azóta is, hogy nincs ilyen ember. Mármint... Egy eset azért eléggé kivételes, mert ott a kölcsönösség nem az én részemről hiányzott. Dead and gone.

 

Nem találom a kedvem, hogy ezt fűzzem tovább. Néha a boldogságuk az én feszülésem a bitófán.

 

A szemünk világa


Félóra meló, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a tanárnő arról beszél, hogy ebből kér még kettőt, más színekkel komponálva, mert hűű. Sosem szerettem a kötöttségeket.

Ágyőséget, minden tiszteletem a Tiétek/ az Önöké.