Hát ez olyan vicces így. Ha költő népség lennék, biztos írnék egy létösszegző verset, már csak azért is, hogy később ne kelljen ezzel foglalkoznom.
De nem vagyok efféle csoda, maradok a száraz prózaiságomnál, meg felöltöm ezt a poros köntöst, és gubbasztok a széken, mint Anonymus. (Líraiság nincs, most becenevemhez méltón.)

Szóval, utóbbi időben rengeteg alternatív jövőbeli énnel találkoztam, és valami oknál fogva azt éreztem, mintha ők is tudnák, amit én. Nem volt túl szép egyikőjük sem, legalábbis az arckifejezésük alig volt boldogabb, mint azoknak, akik kiestek az Édenből, elesve a 25 millától.
Lényeg a lényeg, hogy bár Élet és én nem vagyunk a legjobb barátok, mindig figyelmeztet, én pedig szerencsére észreveszem az intő jeleket. (Kivéve bizonyos esetekben, amikor a józan ítélőképességem a seggén csúszva követ engem...)

Tehát, Élet a minap a képembe tolta a dolgokat. Labilisság, rossz döntések. Nade, itt jön is az első hiba; nem labilis vagyok, csak hülye. A kettő egészen más. És persze, ezer meg egy rossz döntést hoztam ezidáig is, bizonyára a hátralévő pár évben is számíthatok a naivságomra, de ha nem muszáj, nem terelem magam farkasokkal megtömött karánba. Gyakorlatilag ezért. Meg azért, mert hangulatember vagyok, és pont emiatt kiszámíthatatlan...

Megint nem neveztem nevén a dolgokat, mekkora ellentmondás. Legyen minden az, ami, de inkább fedjük el.
Titeket a homály, engem meg a rengeteg kérdés, amiken túl kéne lépni, hát meg is teszem.

Kisses, hugs.