Néha csak eltűnni, nem tudni, amit tudunk, nem látni, nem látszódni.
Megint itt tartok, bár konkrétan 'semmi bajom'. Csak rámtör, ismét, örökké.
Aztán ez mindig ahhoz vezet, hogy átlapozom az életem könyvét... Mik történtek eddig, mit értem el, hol hibáztam, mit rontottam el, és az mennyiben határoz meg most.
Azt hiszem nem meglepő, hogy az eredmény egy kisebbfajta kiborulás. Mert az egyenlet két oldala nem egyenlő. Sok hiba, sok komoly tévedés, semmi, amire büszke lehetnék, mert egyelőre semmit sem értem el, amit elterveztem, egyszer sem került megvalósításra, pedig tényleg akartam.
Kiábrándító, és amolyan kesernyés íz marad a számban utána, de ki kell mondani: csődtömeg.
De. Van a dolognak egy egészen szép, verőfényes oldala is... Nem tudok nagyot esni, sőt, pofára is egyre kevésbé, mert a sok csalódás megtanított arra, hogy inkább ne várjak senkitől semmit, inkább ne akarjam a (számomra) lehetetlent. [Sajnos, az én bőrömben majd' minden a lehetetlen kategóriába tartozik...]
És ha ma nem tör rám a megszokott érzés, nem gondolok vissza semmire, vállat vonva megyek tovább, leplezve minden bizonytalanságom, az összes gondolatommal együtt. Ne lássa senki. Ne tudja senki.

 

Én sem akarom.