A "van is meg nincs is" embere vagyok. Annak idején gyerekkoromban mindig halálra izgultam magam a mese hallatán: Vajon hogy lehet vinni is ajándékot meg nem is? (Hirtelen csak ennyi ugrott be, de szerintem mindenkinek ismerős) Akkor úgy gondoltam, hogy ez hülyeség... Vagy viszem, vagy nem, de a kettő között nincs, nem létezhet megoldás. Múlthéten ehhez képest villámcsapásként ért a felismerés: én magam vagyok a két lábon járó közti állapot. Kicsit szar (pardon: kellemetlen) meglátni a tény mögött az igazságot, de be kellett lássam, tényleg teljesen lefedi az egész életem ez a mesébe illő kuszaság. Ahogy írom, sorolom magamban: van is barátom meg nincs is; van is családom meg nincs is; van is életem meg nincs is etc. Talán szánalmasabbnak hangzik, mint amennyire az, mindenesetre jót nevetek Sors úr gyermeteg tréfáin.