Az ítélőképességem talán sosem volt jó. Bár sokszor megbíztam magamban... Ezzel fel kell hagyni, mindenképp.

Nem tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi hiányzik... Vagy mire lenne szükségem. Mert számomra elérhetetlen. Az érzés? Vagy a hús meg a vér? Vagy a kettő egyszerre? Nekem is lehet benne részem? Nem... Nincs... reményem... Legalábbis ezt illetően. Mert volt egy pont, ahol azt kellett tapasztalnom, hogy megszakadt bennem egy hosszú folyamat. Nem nevezném bajnak, elvégre nem az... Persze az ember mindig remél. Na, én már nem. Elfogadom a tényeket, a helyzetet és azt, hogy nem az az ember vagyok, aki lenni akartam. Az alkat és a vágy nem passzol, a fő, hogy a tudat helyén legyen.
Nem könnyű kifejezésre juttatni, őszintén szólva nagyon nehéz. Konkrétumok nélkül, általánosabban, hogy azért mégis maradjon a stílus, de én legyek, ne más. Pedig nem is akarok én már ez lenni.
Megint elromlott valami. Amiben biztosan én is hibás vagyok, de valami más is történt. Mindenhez legalább két hatás kell. Az egyik hatás ismeretes számomra, nemcsak mostról, régről is, vannak dolgok, amik nem változnak, de lehetséges, hogy csak azért nem, mert én magam sem változtam eleget.
De, mégis. Sokat. Egy gyurmafigura vagyok, akit apró kezek formáltak, nem törődve minőséggel és színekkel, csak legyen egy egész, legyen belőle valami. Valami, ami már nem tudja, hol a helye, hol keresse az álmokat, miért csinálja, amit csinálnia kell.
Nem tudok én már semmit sem. Csak látom az eredményeket. Az űrlapomon most 3-4 X állna, megjegyzésként pedig: "Mi mind sokkal többet vártunk Öntől."

Nos, Én is.