Ahol az én világom kifolyik belőlem, oda lopakodsz be Te. Aztán bekerül minden a véráramba, és hamar eléri a tüdőmet, onnan pedig csak egy aprócska út vezet a szívhez. De ez mind nem elég. Neked az agyam is kell. Ott akarsz szétterjedni, hogy az addig eszes elméből velőtörmelék legyen. Akkor most szeretném azt gondolni, hogy gonosz vagy és aljas, egy önkéntelenül a képembe tolakodó kofa, egy hímringyó, hogy áruld magad nekem, aztán jól megfizessek Érted. De nem. Továbbra sem érdekel, hogy mi vagy, vagy ki vagy, csak az, hogy én mi lehetnék, ha kicsit közelebb ülnél hozzám, ha csak egy percre megfognád a kezem, ha egyszer azt hihetném, hogy szeretsz. Ma még nem szerettél, talán majd holnap... Vagy azután... Évek múlva, mikor már kopottabb leszek és gyűröttebb. Akkor majd biztosan szeretni fogsz. Azt még megvárom. Mert a hatásod illanni látszik minden nappal, és mikor a világom végre átfolyik beléd és terjed benned és engem akarsz, akkor a fejezet lezárása képpen majd jó hangosan köszönök neked, aztán elküldelek a francba. Vagy... Nem, mégsem. Mármint elküldelek, hogy ne menj el. Majd jól kioltjuk egymást. A Te lángod is lohadni kezd, az enyém sem lobog, megöregszünk, főzeléket fogunk enni a katéter csövén keresztül és hálát adunk az égnek, hogy gyorsan telik az idő.

Persze létezik a jobbik verzió is: szenvedek még miattad egy darabig, írok ezer és még több téged-utállak verset, a sárguló ujjaimmal tartott tollat pedig minden vers elkészülte után a földre hányom és szidlak tovább, örökkön-örökké, míg nem lesz helyetted más.