Egyszer valaki azt mondta, látja bennem azt az embert, akit mindenki csak elveszíteni bír. Én erre azt feleltem, hogy az élet nem szól másról, mint a veszteségeink pótlásáról. Ő egy pillanatra elgondolkodott, aztán elmesélte hogy lett művész. Én csendben végighallgattam, s mikor mondandója végéhez ért, csupán annyit fűztem hozzá, hogy pontosan erről beszéltem.
Mikor legutóbb találkoztunk, mosollyal üdvözölt, aztán azt mondta, úgy érzi, a pótlásnak vége. Én megrökönyödve álltam ott, nem tudtam mire vélni. Haldokolt. Beteg ember, aki a célvonal előtt állva tudta jól, hogy már nincs több kör, amit lefuthatna.
- Sajnálom...
- Tudod, szerintem te tudtad.
Csend lett, a nesztelenségben csak ő volt meg én és a csillogó szemei.
- Jó is, hogy találkoztunk... Szerettem volna megköszönni. Ha akkor nem világítasz rá a lényegre, talán sosem jut eszembe, hogy rendeznem kéne bizonyos dolgokat.
- Hát, kicsi voltam, és akkor úgy gondoltam, igazam van...
- Így is van.
- Nem, tévedtem. Ha valaki csak azzal foglalkozik, hogy helyrehozza a hibáit, annak az embernek nincs jelene, talán jövője sem.
A földre vetette pillantását.
- Fáj nekem, hogy ennyire élesen látsz. Nem kéne. De mindentől függetlenül, neked köszönhetem, hogy a fiam újra a fiam.
Egy darabig beszélgettünk még, próbáltam oldani a feszültséget azzal, hogy a patológia nemcsak a szakmám lesz, hanem a szerelmem is, elvégre nekrofil hajlamaim vannak... Nevetett, én is, végül fájdalmas búcsút vettünk egymástól, tudván, ez volt az utolsó "randevú".
Mennyire megérte... Tévedni és hibát elkövetni pedig emberi dolog.